Kossuth Rádió Budapest. Kedves hallgatóink, vasárnapi verseket hallanak. Részlet Kosztolányi Dezső A bús férfi panaszai című költeményéből. Ó én szeretem a bús pesti népet, mely a Külső-Józsefvárosban tépett ruhákba njár vasárnap délután, és ámolyogva, szédelegve hallja, hogy döng a tükrös kávéházak alja, s a mozi-reklámokra néz tunyán. Sokszor úgy érzem, szinte-szinte vétek, hogy csöndben élek, nem nézek felétek, s az álmok lenge fodrát fodrozom. Ilyenkor aztán, elhagyott vasárnap, kis görbe közein a téli sárnak vezeklőn járok az utcátokon. Itt élnek ők, a kedveskék, e járdán, letaposott cipősarokkal, árván, kávémérésbe bújva hallgatag. Éhes leányaik, kiket szeretnek, kopott árvácskák, fáradt, vézna szentek, gázláng alatt sötéten állanak. Ki nézte meg, mit rejt szobájuk árnya? Ki leste meg, van-e ágyukba párna? Ki látta, hogy mi a bús, pesti nép? Én láttam a munkást és lázra bujtott, sápadt arcát, hogy rossz szivarra gyújtott, és láttam a föld vérező szívét. Bármerre mennék, ide visszatérnék, bármerre szállnék, átkozott, szegény nép, a gondodat kiáltaná a szám, mert bánatkővel van utcád kirakva, szemed a bánat végtelen patakja s jaj, ez a föld, e bús föld a hazám. József Attila: Anyám A bögrét két kezébe fogta, úgy estefelé egy vasárnap csöndesen elmosolyodott s ült egy kicsit a félhomályban Kis lábaskában hazahozta kegyelmeséktől vacsoráját, lefeküdtünk és eltűnődtem, hogy ők egész fazékkal esznek Anyám volt, apró, korán meghalt, mert a mosónők korán halnak, a cipeléstől reszket lábuk és fejük fáj a vasalástól S mert hegyvidéknek ott a szennyes! Idegnyugtató felhőjáték a gőz s levegőváltozásul a mosónőnek ott a padlás Látom, megáll a vasalóval. Törékeny termetét a tőke megtörte, mindig keskenyebb lett - gondoljátok meg, proletárok A mosástól kicsit meggörnyedt, én nem tudtam, hogy ifjú asszony, álmában tiszta kötényt hordott, a postás olyankor köszönt néki József Attila: Mama Már egy hete csak a mamára gondolok mindig, meg-megállva. Nyikorgó kosárral ölében, ment a padlásra, ment serényen. Én még őszinte ember voltam, ordítottam, toporzékoltam. Hagyja a dagadt ruhát másra. Engem vigyen föl a padlásra. Csak ment és teregetett némán, nem szidott, nem is nézett énrám s a ruhák fényesen, suhogva, keringtek, szálltak a magosba. Nem nyafognék, de most már késő, most látom, milyen óriás ő - szürke haja lebben az égen, kékítőt old az ég vizében. Kedves hallgatóink, vasárnapi verseket közvetítettünk. (A hangfelvétel és szöveges adásleírás forrása: Országos Széchényi Könyvtár Történeti Fénykép- és Interjútár Szabad Európa Gyűjtemény, Hungarian Monitoring 56-os hanganyagok archívuma.) ID: 00565