Kossuth és Petőfi Rádió Budapest
15 óra 30 perc a pontos idő. 
Horváth Ferenc érdemes művész mai költők verseiből ad elő.

Simon István verse: Az a nehéz

„A nagy tanakodások újra –
Nem négy-öt fejet összebújva,
de külön agyat, külön szívet,
külön látom mindegyiket.

Külön nézem mindegyik arcát,
keresi mind, hol az igazság,
kutatja, mit csillant a távol:
Kurucz Ferenc és Könnyid Sándor.

Mert választ, megint újra választ
egy életet, sorsot magának.
S az a nehéz, ha egyedül kell
Harcolni a saját szívünkkel.

Forradalom? Millió szikra
csap fel, s lobog egy lánggá nyílva,
sodorja egyiket a másik;
hisz külön mind is egyre vágyik.

Könnyebb volt tüzes seregeknek
vágni-ölni a gyűlölt ellent,
mert húr pattant, ütött az óra:
vagy szabadságba, vagy karóba!

De így, magában tépelődve,
múltba nézni és a jövőbe,
s tudni majd: minek nekivágott,
eltalálta – nem délibáb volt.

Az a nehéz: egy pillanatra
a mindenséget tenni latra –
maga a küzdő és az ellen,
maga harcol a két seregben.

Az a nehéz: hinni, tagadni;
az a nehéz: menni, maradni.
Régi harcok, kudarcok népe
töprengve néz a messzeségbe.

Azt érzed: most a sok-sok egy itt
mind magában harcol, verekszik,
s hogy miért teszi, mindegyik tudja,
hogy mit jelent, mindegyik tudja:

lenni egy világ talpkövének,
melyre raknak pár ezerévet,
és az utódok, ahogy nőnek,
ne átkozzák a temetőket.”


Kónya Lajos verse: Ha elfeledném

„Én szüntelenül szerettem volna érteni … … megújuló … mellett, bárgyú tűz… nézni a habzó vizek futását, … meg-megújuló pásztortüzekkel hinni benned: Öröklét. De kiragadtak ábrándjaimból, körém kérgesedett magányos, színes terveim közül … vészjele, a kiterített, vízbe fúlt mellől hallottam a sikolyt, … élet szeméből az új könnye kezemre folyt, taposták bennem az ember arcát méltóságos urak, halovány sárga, komor bánások mellé vert a tudat, s az egy szatyorral szipogó kendős kis öregasszonyok panasza, mint az … szakító véget ér … Ők küldtek engem, hát nem szeretek ellenükre … Megrepedezett, bütykös ujjaik melegét … Szerszámra hajló kezemben érzem: annyi tapasztalat maradt rám, hogy míg élek, megélek, holtig tanítanak. Ha elfeledném valaha őket, szólogasson engem apám rekedtes hangjának …, nyugtomat ne leljem, … nem nyúljék ölelésemre, elfuttok zokogva, s némuljak el, mint kitépett nyelvű, gonosz … ahova nem lehet élni gondtalan, porló emberség, nélküled, ki elfeledvén … arcát, hazudni sem átall, annak … álmát, puha nyugalmát dúlja fel a rémület, kútba menekvő leányok …”


Benjámin László verse: Egyetlen élet

„Osztályrésze: egyetlen élet.
még egy sovány, egy rövid ősz,
s aztán kíváncsi rubrikákba
írhatom: Életkora: Negyven.
Isten-ölő esztendeim,
a megszállottak, a rajongók
csontváz-halma messze fehérlik,
úttalan úton, életemnek
körül-ködös, szétdúlt lapályán.
Több életem nem volt és nem lesz –
kezdjek riasztó számvetésbe?
Ki barátom volt, megtagadhat,
ellenségem bátran gyalázhat,
válaszom nincs más, védtelennek,
csupán arcom egy rándulása.
Hát megtanultam, hogy az ember
lehet az örömért kesergő;
halhat az életért a bátor –
de már: embertelen az emberségért,
becstelen a becsületért,
igaztalan az igazságért
nem lehet senki emberfia.
Mennyi van hátra életemből?
Harmada még? Ötöde már csak?
Vagy kevesebb annál is? Mindegy.
Fölemelt fejjel forradalmár –
így akarok élni. Felszállni még,
ha nem másért: mint repülő, ki égő
gépét kormányozhatja ellenére,
s vele hamvad. Hogy aki látott,
elmondhassa: Idejüket-múlt
babonákat égetett zuhanása –
zavartan élt, mégsem hiába.”


Illyés Gyula verse: A költő felel

„Dolgozom: küzdve alakítom
nemcsak magamat, aminő még
lehetek, akinek jövőjét
az „ihlet óráin” gyanítom;
formálom azt is, amivé ti
válhattok – azt munkálom én ki:
azt próbálom létre idézni,
azt a lényt, ki még csak agyag
bennetek s halvány akarat,
akire vágytok,
amikor sürgetve mondjátok:
költő, előzd meg korodat!

Nagy föladat, mert nemcsak bátor
nyelv kell rá, de fül is! Mert valahányszor
azt hallani,
barátaim, hogy alaki
nekiszántan
előre rohan a korából,
egy új, egy tiszta tájig,
valójában
a kor maradt csak hátra tőle,
még jó, ha nem ekképp süvöltve
a föl-fölbukó úttörőre:
- Hova fut? Elbujt! Játszik!

Játszunk – így száll énekünk fel.
Játszunk
szavainkkal és életünkkel,
mert jaj, csak az vagyunk, aminek látszunk.
legyetek értelemmel hát irántunk,
mert nincs vállalkozóbb s bizakodóbb
szerzet minálunk;
a rosszat nem szántszándékkal csináljuk,
csupán a jót.

Ide teszem az akácról az illatot.
Ide teszem a Dunáról a fényt,
leányról a mosolyt, a fiúról a dacot;
ebből csinálok költeményt,
hogy gazdagodjatok.
Mert az illat a fán mégsem kevesebb,
sem a vízen a fény,
a lány s fiú csak szebb, s elevenebb
s magam is több vagyok, ha én
általam erősödtetek.
Semmiből nem lesz semmi? S ára van
mindennek, ami valamire jó?
babrálva e világ dolgaiban
valami mégis újdonan
marad kezünkben, olvasó!”

Kedves hallgatóink! Horváth Ferenc érdemes költő … költők verseiből adott elő.

(A hangfelvétel és szöveges adásleírás forrása: Országos Széchényi Könyvtár Történeti Fénykép- és Interjútár Szabad Európa Gyűjtemény, Hungarian Monitoring 56-os hanganyagok archívuma.)

ID: 00610