Kossuth és Petőfi Rádió Budapest.  18 óra 17 perc

Kedves hallgatóink, Gobbi Hilda és Básti Lajos verseket mondanak. 

Ady Endre: CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY
S amikor az este elterpedt,
Rongyos mécsese lánginál
Imádkozott egy nagyon furcsát
Csokonai Vitéz Mihály: 

Add, óh, Uram, ki vagy, vagy nem vagy,
Rossz hátam alá a karod:
Úgy emelj el innen magadhoz,
Ne lássanak a magyarok. 
Add, óh, Uram, hogy szépet lássak
Távolból. Mindegy, ha hamis
Az, amit a távolból látok.
Magyar vagyok én magam is. 

Akarok egy valakit látni,
Aki szebben hal, hogyha hal,
Aki a fajtáját átkozta
S aki magyar volt, nagy magyar. 

Egy századdal elõbbre lássak
S lássam, aki engem idéz.
Szomorú sarjamat hadd lássam,
Aki ismét Vitéz, Vitéz. 
*S amikor a hajnal szétharsant,
Rongyos mécsese lánginál
Furcsát látott s szomorún halt meg
Csokonai Vitéz Mihály.


Ábrányi Emil: Magyar nyelv
 Ó szép magyar nyelv! Aki egyszer téged
Ajkára võn, többé nem dobhat el!
Szentség gyanánt hogy befogadja éked,
Õrzõ oltárrá válik a kebel.
Pajzán, derüs vagy, mint nõink szeme,
S erõs, szilárd, mint hõsök jelleme!
Gyöngéd vagy és lágy, mint mennybolti kék,
S dörögni úgy tudsz, mint villámos ég!
Minden, mi fejben, vagy szívben fakad,
Tõled nyer pompát, színdús szavakat.
Nagy eszme, érzés oly ragyogva hord, 
Mint egy király az ünneplõ bíbort!
Bír-e más nyelv úgy epedni,
Annyi bájjal, annyi kéjjel?
Olvadóbb, mint lant zenéje
Holdvilágos langyos éjjel,
Mely virágot s dalt terem,
Mikor ébren semmi sincs más,
Csak a fák sötét bogán:
Hangos, boldog csalogány
S boldog, néma szerelem ...
Hát a csapongó
Gyorsszavú tréfák
Játszi szökését
Festi-e más nyelv
Oly remekül?
Pattog a víg élc,
Ám sebe nem fáj,
Mert csak enyelgés,
Tarka bohóság
Volt az egész! ...
Magasztos gyásznak bánat-dúlta hangja
Úgy zendül benne, mint egyház harangja,
Mely messze hinti mély, komor szavát.
Búg, mint a gyászdal, mint sír-fáklya lobban,
S mint súlyos léptek kripta-csarnokokban,
Úgy döng minden szó a kedélyen át! ...
Ciklopsz pörölye, hogyha csatát fest,
Csatakürtök bõsz riadása!
Halld! Halld!
Száguldva, vihogva, kapálva
Dölyfös paripák robbannak elõ.
Százak keze vág, százak keze lõ.
Nem szárnyal a vér-ködös égre más,
Csak ágyudörej, szitok és zuhanás!
Rászkódik a föld, iszonyodva reng,
Amerre a kartács vad tánca kereng! ...
Dúl a szilaj kéz, csattog a kard,
Sebet osztva süvölt: ne bántsd a magyart!
Hatalmas, szép, nyelv,
Magyarnak nyelve!
Maradj örökké
Nagy és virágzó!
Kísérjen áldás,
Amíg világ áll!
S legyen megáldott
Az is, ki téged
Ajkára vesz majd:
Elsõt rebegve, 
Végsõt sóhajtva

József Attila :KÉSEI SIRATÓ
Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállitani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget. 
Utoljára Szabadszállásra mentem,
a hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál. 
Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hütötted, fujtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!
Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad -
félrevezettél engem. 
Ettelek volna meg!... Te vacsorádat
hoztad el - kértem én?
Mért görbitetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék! 
Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve -
nem hallod, mama? Szólj rám! 
Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.

ILLYÉS GYULA A cserepezõ 
Olvastam épp, itt 
a rom-szobában 
oly elmerülten, 
magamba zártan, 
hogy bent, egy hang lett, 
ha cinkedal 
csapta fülem meg, 
vagy kocsizaj. 
Közbe - mióta? 
magam se tudtam - 
valami ritmust 
dobolt az ujjam, 
monoton, messzi 
ütem-zenét, 
mint állomáson 
a készülék. 
Ejh, ez az ujj! Mi 
üzen így néki? 
Szinte csaholna! 
Ugyan mi készteti? 
Újra madárfütty? 
Gépdohogás? 
Füleltem, vízcsap? 
Nem - kalapács! 
Persze! Itt szembe 
dologba kezdtek! 
Fönt a munkások! 
Már cserepeznek! 
Onnan jön ez a 
friss üzenet, 
õk verik ezt a 
jó ütemet. 
A sürgetést, hogy 
álljam a versenyt, 
hagyjam a könyvet, 
írjam a verset, 
tegyem, de tüstént 
amit tudok, 
doboljam én is 
az indulót. 
Adjam tovább, hogy 
ami volt, elmúlt, 
hirdessem, éled, 
ami elpusztult, 
üssem világgá, 
mint a tetõ 
legtetején a 
cserepezõ. 

Kedves hallgatóink, Gobbi Hilda és Básti Lajos Kossuth-díjas művészek verseket mondtak.

(A hangfelvétel és szöveges adásleírás forrása: Országos Széchényi Könyvtár Történeti Fénykép- és Interjútár Szabad Európa Gyűjtemény, Hungarian Monitoring 56-os hanganyagok archívuma.)

ID: 00636