Kedves hallgatóink, most Zolnay Zsuzsa és Tarsoly Elemér verseket mond
Arany János - ZÁCS KLÁRA
Királyasszony kertje
Kivirult hajnalra:
Fehér rózsa, piros rózsa...
Szőke leány, barna. 
„Királyasszony, néném,
Az egekre kérném:
Azt a rózsát, piros rózsát
Haj, beh szeretném én! 
„Beteg vagyok érte,
Szívdobogást érzek:
Ha meghalok, egy virágnak
A halottja lészek!” 
„Jaj! öcsém, Kázmér,
Azt nem adom százér’ -
Menj! haragszom... nem szégyelled?...
Félek, bizony gyász ér! 
„Sietős az útam,
Reggeli templomra;
Ha beteg vagy, hát fekügy le
Bársony pamlagomra.” - 
Megyen a királyné,
Megyen a templomba;
Szép virágok, deli szűzek
Mind követik nyomba. 
Könyörögne, - nem tud,
Nem tud imádkozni;
Olvasóját honn feledé:
Ki megyen elhozni? 
„Eredj fiam, Klára,
Hamar, édes lyányom!
Megtalálod a térdeplőn,
Ha nem a diványon.” 
Keresi a Klára,
Mégsem akad rája:
Királyasszony a templomban
Oly nehezen várja! 
Keresi a Klára,
Teljes egy órája:
Királyasszony a templomban
De hiába várja. 
Vissza se megy többé
Deli szűzek közzé:
Inkább menne temetőbe
A halottak közzé. 
Inkább temetőbe,
A fekete földbe:
Mint ama nagy palotába
Ősz atyja elébe! 
„Hej! lányom, lányom!
Mi bajodat látom?
Jöszte, borúlj az ölemre,
Mondd meg, édes lyányom.” 
„Jaj, atyám! nem - nem -
Jaj, hova kell lennem!
Hadd ölelem lábad porát, -
Taposs agyon engem...!” 
Harangoznak délre,
Udvari ebédre;
Akkor mene Felicián
A király elébe. 
A király elébe,
De nem az ebédre:
Rettenetes bosszuálló
Kardja volt kezébe’. 
„Életed a lyányért
Erzsébet királyné!”
Jó szerencse, hogy megváltja
Gyönge négy ujjáért. 
„Gyermekemért gyermek:
Lajos, Endre, halj meg!”
Jó szerencse, hogy Gyulafi
Rohan a fegyvernek. 
„Hamar a gazembert...
Fiaim, - Cselényi...!”
Ott levágák Feliciánt
A király cselédi. - 
„Véres az ujjad,
Nem vérzik hiába:
Mit kivánsz most, királyi nőm,
Fájdalom díjába?” 
„Mutató ujjamért
Szép hajadon lányát;
Nagy ujjamért legény fia
Borzasztó halálát; 
„A más kettőért
Veje, lánya végét;
Piros vérem hullásaért
Minden nemzetségét!” 
Rossz időket érünk,
Rossz csillagok járnak:
Isten ója nagy csapástól
Mi magyar hazánkat! -

Juhász Gyula: Ne bántsátok a lombokat
Ne bántsátok a lombokat:
Susogta George Sand a halál előtt.
Nem értették meg, én megértem őt.
Ne bántsátok a lombokat,
Hadd nőjenek, viruljanak az égre,
Hadd mosolyogjanak napban, esőben,
Hadd ringassák a békés fészkeket,
Küldjék magasba a rigók dalát.
Hadd boruljanak össze boldogan,
Ha alattuk a szerelem tanyázik
És hadd terítsenek álompalástot
Az élettől elfáradt vándorokra.
Ne bántsátok a lombokat,
Hadd játsszanak alattuk gyermekek,
Akik az első lépést most teszik,
Tipegve ismeretlen cél felé
És hadd pihenjenek meg a halottak
Zöld sátraik alatt a rögök ágyán,
Ne bántsátok a lombokat, ti élők!
Az öreg Kúnné Ady Endre verse. 
Tíz gyermeket hozott világra,
Küzdésre, búra, de vitézül,
Szalmás tetőjű kunyhójában
Az öreg Kúnné halni készül. 
Benn az ember göthöl a padkán,
Tüdőjének, mint a rossz sípnak,
Meg-megcsúszik lélekző hangja.
Künn vad, téli szelek sivítnak. 
Két elviselt, nyomorult ember
Nézi egymást kínnal, haraggal
S meglegyinti a szalmás kunyhót
Szárnyával az ős végzet-angyal. 
Sohse örültek s itt maradtak,
Gyermek-haduk fut elszéledve
Szerte e szomorú világban
S ím, kiszáradt életük nedve. 
Kunyhó, olaj-mécs, munka. éhség,
Gyermek, rongy, szégyen és a többi
S végül a legnagyobb parancs jött:
Tessék a tüdőt kiköhögni. 
Az öreg Kún a múltra gondol,
Eszébe jut a lakodalma.
Ölni szeretne. A mécs pislog
S a vénasszony ránevet halva

(A hangfelvétel és szöveges adásleírás forrása: Országos Széchényi Könyvtár Történeti Fénykép- és Interjútár Szabad Európa Gyűjtemény, Hungarian Monitoring 56-os hanganyagok archívuma.)

ID: 00656