Kossuth és Petőfi Rádió Budapest A pontos idő 21 óra 25 perc Kedves hallgatóink Magyarok címmel zenés irodalmi műsort közvetítünk. Közreműködik Gobbi Hilda Kossuth-díjas kiváló művész, Szörényi Éva Kossuth-díjas érdemes művész, Básti Lajos Kossuth-díjas érdemes művész, Horváth Ferenc érdemes művész, Major Tamás Kossuth-díjas kiváló művész, Palló Imre Kossuth díjas kiváló művész és Tarsoly Elemér. Kölcsey Ferenc: Himnusz Isten, áldd meg a magyart Jó kedvvel, bõséggel, Nyújts feléje védõ kart, Ha küzd ellenséggel; Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendõt, Megbünhödte már e nép A multat s jövendõt! Õseinket felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére. S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, Árpád hõs magzatjai Felvirágozának. Értünk Kunság mezein Ért kalászt lengettél, Tokaj szõlõvesszein Nektárt csepegtettél. Zászlónk gyakran plántálád Vad török sáncára, S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára. Hajh, de bûneink miatt Gyúlt harag kebledben, S elsújtád villámidat Dörgõ fellegedben, Most rabló mongol nyilát Zúgattad felettünk, Majd töröktõl rabigát Vállainkra vettünk. Hányszor zengett ajkain Ozman vad népének Vert hadunk csonthalmain Gyõzedelmi ének! Hányszor támadt tenfiad Szép hazám kebledre, S lettél magzatod miatt Magzatod hamvvedre! Bújt az üldözött s felé Kard nyúl barlangjában, Szerte nézett s nem lelé Honját a hazában, Bércre hág és völgybe száll, Bú s kétség mellette, Vérözön lábainál, S lángtenger fölötte. Vár állott, most kõhalom, Kedv és öröm röpkedtek, Halálhörgés, siralom Zajlik már helyettek. S ah, szabadság nem virúl A holtnak vérébõl, Kínzó rabság könnye hull Árvánk hõ szemébõl! Szánd meg isten a magyart Kit vészek hányának, Nyújts feléje védõ kart Tengerén kínjának. Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendõt, Megbünhödte már e nép A multat s jövendõt. Petőfi Sándor: Szülőföldemen Itt születtem én ezen a tájon Az alföldi szép nagy rónaságon, Ez a város születésem helye, Mintha dajkám dalával vón tele, Most is hallom e dalt, elhangzott bár: „Cserebogár, sárga cserebogár!” Úgy mentem el innen, mint kis gyermek, És mint meglett ember úgy jöttem meg. Hej azóta húsz esztendő telt el Megrakodva búval és örömmel... Húsz esztendő... az idő hogy lejár! „Cserebogár, sárga cserebogár.” Hol vagytok, ti régi játszótársak? Közületek csak egyet is lássak! Foglaljatok helyet itt mellettem, Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem, Hogy vállamon huszonöt év van már... „Cserebogár, sárga cserebogár.” Mint nyugtalan madár az ágakon, Helyrül-helyre röpköd gondolatom, Szedegeti a sok szép emléket, Mint a méh a virágról a mézet; Minden régi kedves helyet bejár... „Cserebogár, sárga cserebogár!” Gyermek vagyok, gyermek lettem újra, Lovagolok fűzfasípot fújva, Lovagolok szilaj nádparipán, Vályuhoz mék, lovam inni kiván, Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár... „Cserebogár, sárga cserebogár!” Megkondúl az esteli harangszó, Kifáradt már a lovas és a ló, Hazamegyek, ölébe vesz dajkám, Az altató nóta hangzik ajkán, Hallgatom, s félálomban vagyok már... „Cserebogár, sárga cserebogár”... Részlet Madách Imre: Ember tragédiája Kegyes voltál magadhoz hívni, mester, Igérvén, hogy tudvágyamat betöltöd, S mélyebben engedsz a dolgokba néznem, Mint másra célszerűnek tartod azt. Igaz, igaz, szorgalmad oly kitűnő, Hogy ez előnyre méltán tart jogot. Im, itt vagyok, lelkem vágytól remeg, Belátni a természet műhelyébe. Felfogni mindent és élvezni jobban, Uralkodván felsőbbség érzetével Anyag- s szellemvilágban egyaránt. Sokat kivánsz. Paránya a világnak, Hogy lássad át a nagyszerű egészet? – Uralmat kérsz, élvet kérsz és tudást. Ha súlyától nem dűlne össze kebled, S mindezt elérnéd, Istenné leendnél. – Kevesbet óhajts, s tán elérheted. Bármely titkát fejtsd hát meg a tudásnak, Nagy férfiú, én csak nyerek vele, Mert érezem, semmit fel nem fogok. Jól van tehát, látom, te érdemes vagy, S a legrejtettebb szentélyig beviszlek, Lásd a valót, mint én látom magam. De nem les-é avatlan hallgató, mert Az az igazság rettentő, halálos, Ha nép közé megy a mai világban. Majd jő idő, óh, bár itt lenne már, Midőn utcákon fogják azt beszélni, De akkor a nép sem lesz kiskorú. – Most adj kezet, hogy el nem árulod, Amit megértesz. – Így – halljad tehát. – Mint reszketek vágytól és félelemtől. – Mit is mondtál előbb, fiam, nekem? Hogy lényegében semmit nem fogok fel. No, látod, én sem – s hidd el, senki más, A bölcselet csupán költészete Azoknak, mikről még nincsen fogalmunk. – S egyéb tanok közt ez legjámborabb még. Mert csak magában múlat csendesen, Agyrémekkel himzett világa közt. De számtalan egyéb oly társa van, Mely fontos arccal rajzol a porondban, Egyik vonalt örvénynek mondogatja, Szentélynek a kört, hogy már-már kacagsz A vígjátékon, amidőn belátod, Mi rettentő komoly csiny az egész. Mert míg szorúlt kebellel és remegve Kerűli minden a porrajzokat, Itt-ott kelepce áll, s a vakmerőt, Ki általlépi, véresen megejti. Ily dőreség áll, látod, szüntelen Utunkba, szentséges kegyeletűl Védő a már megalakúlt hatalmat. – Ah, értlek, értlek, s így lesz-é örökre? Egykor nevetni fognak az egészen. Az államférfit, kit nagynak neveztünk, Az ortodoxot, akit bámulánk, – Komédiásnak nézi az utókor, Ha a valódi nagyság lép helyébe, Az egyszerű és a természetes, Mely ott ugrat csupán, ahol gödör van, Ottan hagy útat, ahol nyílt a tér. S a tant, mely most őrültséghez vezet, Szövevényes voltával, akkoron, Bár nem tanúlja senki, minden érti. Ez a nyelv hát az a megérthető, Melyen beszéltek az apostolok. – De hogyha minden más merő lom is, Ne vedd el a müvészetben hitem. S azt bétanulni mégiscsak szabály kell. A művészetnek is legfőbb tökélye, Ha úgy elbú, hogy észre nem veszik. Hát a rideg valónál álljak-é meg? Eszményesítés ad művünkbe lelket. Igaz, igaz, az önt rá szellemet, A természettel mely egyenjogúvá Teszi s teremtett lénnyé érleli, Mi anélkűl csupán halott csinálmány. Attól ne tarts, hogy míg eszményesítsz, Kifogsz az élő nagy természeten. De a szabályt, a mintát hagyd pihenni. Kiben erő van és Isten lakik, Az szónokolni fog, vés vagy dalol, Ha lelke fáj, szívrázóan zokog, Mosolyg, ha a kéj mámorát alussza. S bár új utat tör, bizton célra ér. – Müvéből fog készítni új szabályt, Nyűgül talán, de szárnyakúl soha, Egy törpe fajnak az absztrakció. – Óh, mit tegyek hát, mester, mondd nekem. Ki annyi éjt szenteltem a tudásnak, Csak a butával lettem-é egyenlő, És mind e munka elveszett hiába? – El nem veszett, mert épp ez ád jogot, Most már megvetni minden csábjait. Ki még nem nézett a vésznek szemébe, Ha hátrál, gyáva. A próbált vitéz Bátran mellőzi a kötekedőt, Bátorságához nem férhet gyanú. – Fogd hát e sárgult pergamenteket, E fóliánsokat, miken penész űl, Dobd tűzre mind. Ezek feledtetik Saját lábunkon a járást velünk, És megkimélnek a gondolkodástól. Ezek viszik múlt századok hibáit Előitéletűl az új világba. A tűzre vélök! És ki a szabadba. Miért tanulnád mindig, hogy mi a dal, Minő az erdő, míg az élet elfoly, Örömtelen poros szobafalak közt. Hosszúnak nézed-é az életet, Hogy sírodig teóriát tanulsz? Együtt mondunk bucsút az iskolának, Téged vezessen rózsás ifjuságod Örömhozó napsúgár- és dalokhoz; Engem vezess te, kétes szellemőr, Az új világba, mely fejlődni fog, Ha egy nagy ember eszméit megérti, S szabad szót ád a rejlő gondolatnak, Ledűlt romoknak átkozott porán. – Kedves hallgatóink, most Palló Imre székely népdalokat ad elő. Népdalok Ady Endre: Proletár fiú verse Az én apám reggeltől estig Izzadva lót-fut, robotol, Az én apámnál nincs jobb ember, Nincs, nincs sehol. Az én apám kopott kabátú, De nekem új ruhát veszen S beszél nekem egy szép jövőről Szerelmesen. Az én apám gazdagok foglya, Bántják, megalázzák szegényt, De estére elhozza hozzánk A jó reményt. Az én apám harcos, nagy ember, Értünk ad gőgöt és erőt, De önmagát meg nem alázza A pénz előtt. Az én apám bús, szegény ember, De ha nem nézné a fiát, Megállítná ezt a nagy, földi Komédiát. Az én apám ha nem akarná, Nem volnának a gazdagok, Olyan volna minden kis társam, Mint én vagyok. Az én apám ha egyet szólna, Hajh, megremegnének sokan, Vígan annyian nem élnének És boldogan. Az én apám dolgozik és küzd, Nála erősebb nincs talán, Hatalmasabb a királynál is Az én apám. Nem tudhatom. Radnóti Miklós verse. Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát, az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat, s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem, az bakterház s a bakter előtte áll s üzen, piros zászló kezében, körötte sok gyerek, s a gyárak udvarában komondor hempereg; és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, s az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én, ím itt e kő, de föntről e kő se látható, nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható. Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép, de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem, világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek. Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg. Kedves hallgatóink, most Juhász Gyula költeménye következik. Munkásgyermekhimnusz Előre, föl, fiúk, leányok, Mienk a föld, mienk az ég, Nekünk teremnek a virágok És minket vár a messzeség! Induljunk vígan és remélve A boldog, szép jövő elébe, Mienk a hely a nap alatt, Míg szívünk bátor és szabad! Előre, föl és kéz a kézben Táncoljunk, míg csak zeng a dal, Mienk az erdők és a rétek, Ujjongjon mind, ki fiatal! Öröm zászlóját hadd emelje A lelkünk, boldogan repesve, Remény zenéjét hadd lobogja A szívünk, egy érzésbe forrva! Előre, föl, miénk az élet A széles földnek kerekén, Szemünkben csillog az ígéret És bennünk ring a jóremény! Fiúk, leányok, lépjetek be A vídám és békés seregbe, Mely rózsáidat hinti szét Barátság és testvériség! Kedves hallgatóink. Magyarok címmel irodalmi műsort közvetítettünk. Közreműködött Gobbi Hilda Kossuth-díjas kiváló művész, Szörényi Éva Kossuth-díjas érdemes művész, Básti Lajos Kossuth-díjas érdemes művész, Horváth Ferenc érdemes művész, Major Tamás Kossuth-díjas kiváló művész, Palló Imre Kossuth díjas kiváló művész és Tarsoly Elemér. (A hangfelvétel és szöveges adásleírás forrása: Országos Széchényi Könyvtár Történeti Fénykép- és Interjútár Szabad Európa Gyűjtemény, Hungarian Monitoring 56-os hanganyagok archívuma.) ID: 00692