Kedves hallgatóink, most kommentárt olvasunk fel. 

Délelőtt, néhány perccel 11 óra után indultam a Hidegkúti útra a Szinkron filmgyár mellől a város felé. Az utcán siető emberek. Sokan munkahelyük felé igyekeznek, mások élelemért. A Kelemen László utcai, a pasaréti templom melletti és a Hidegkúti úti Közért üzletek nyitva vannak, az emberek sorban állnak és vásárolnak, bár az üzletek igen szegényesek. A zsír, az olaj, a liszt, a fontos élelmiszerek már elfogytak, de a lakosság segíti egymást. Az egyik, sorban álló asszony felajánlotta szomszédjának, hogy ad a rántáshoz egy kis zsírt, hogy a gyerekeknek ma is legyen meleg étel.
Útközben egy nénikével találkoztam, kezében a Szabad Nép mai számát szorongatta - a Petőfi Akadémia tisztjei adták neki -, megmutatta az első oldalon lévő Kossuth-címert, s remegő kezével az ajkához emelte és megcsókolta. Ezért is harcoltak a mi fiaink! - jegyezte meg csendesen.
Ahogy közeledtem a Széna tér felé, egyre több emberrel találkoztam. Akik Budán rekedtek, igyekeznek családjukhoz, egy részük meg a munkahelyükre. Dolgozni akarnak, építeni, építeni az új életet. Az Új Szent János Kórháznál sikerült egy orvossal néhány szót váltanom, elmondotta, hogy a hozzájuk szállított sebesültek  jó helyen vannak, mindent megadnak nekik, hogy életben maradjanak.
A  fogaskerekűnél egy beszélgető csoport mellé szegődtem.  S most, kedves hallgatóink, e néhány ember véleményét tolmácsolom. A hangulat, lassan ugyan, de úgy látszik, kezd megnyugodni. Akik tegnap hallgatták a rádiót, s  ismerik az új kormány nyilatkozatát, azok elmondották, hogy sokat, nagyon sokat várnak tőlük, elsősorban jobb életet, jobb megélhetést. Őszinte, bátor hangot, nem úgy, mint eddig, és végre valóban, a szó igazi értelmében, szabadságot, függetlenséget.
A Széna térre érve páncélosokkal találkoztam. Lánctalpuk csikorog a kőkockákon. Az emberek megállnak, a fal mellé húzódnak. A sápadt arcokon az izgatottság és az elszántság tükröződik. Nézik az ágyúkkal lőtt házakat, a felborított autókat és vasúti személykocsikat, rajtuk a csüngő táblák: fapados, párnás. És útközben találkoztunk szovjet katonákkal, tőlem kérdezték az emberek, hogy miért vannak még mindig itt, hiszen tegnap az mondta Nagy Imre elvtárs, a minisztertanács elnöke, hogy visszavonulnak támaszpontjukra. Joggal jegyzik meg az emberek, hogy Budapest nem támaszpont. Mennek az emberek az utcákon és sajnálattal nézik a romos házakat, a nagy csaták helyét, ahol még órákkal ezelőtt egyetemisták, munkások, magyar katonák vére folyt a szabadságért. Egyesek a gyárak felé indulnak, ahol már várják a munkáskezeket, várják, hogy együttes erővel ismét meginduljanak a gépek, meginduljon a békés alkotó, építőmunka.

A Lehel tér felől indultam el ma reggel, a mellékutcákon siettem a Margit-híd felé. A városrész jól ismert utcáinak képe békés, sehol semmi nyoma az utóbbi napok eseményeinek. A házak tökéletesen épek, a körútig egyetlen sérült ablakot sem láttam. S a házak népe az utcára tódult: ki munkába, ki vásárolni siet, s a legtöbben útnak eredtek, hogy megkeressék barátaikat, hozzátartozóikat, aki a város másik, esetleg jóval exponáltabb környékén laknak. A Hegedűs Gyula és az Ipoly utca sarkán  kinyitották a cukorkaüzletet, a kirakatban érintetlen az áru. Sokan betérnek, de sorbanállás nincs. A tejesbolt előtt még sokan állnak, de inkább csak szokásból, az áru megérkezett. Egészen a Szent István körútig nincs más emlékeztető, csupán az élelmiszerüzeltek előtti sorok. A körúton már akad egyéb is. A Margit-híd előtt keresztben áll egy kék autóbusz és mögüle egy tank csöve kandikál ki. A Néphadsereg utca sarkán levő, műértékekkel teli Bizományi Áruház előtt a fegyveres karhatalom néhány tagja áll. Fiatalok, egyikük-másikuk talán még tegnap is életét kockáztatta a szabadságért, a szebb holnapért. Most az állam vagyonát őrzik, arcukon rendíthetetlennek látszó nyugalom. A járdán hosszú-hosszú villanyhuzalok hevernek, a tegnapi, vagy a tegnapelőtti csata nyilvánvaló jelei, de a körút járókelői ügyet sem vetnek rá, sietve átlépik a drótokat, hogy betérjenek a már megnyílt eszpresszóba. A kávéillat végképp meggyőz: Pesten újra megkezdődött az élet! A cukrászsütemény elfogyott, s még nem pótolták, de a raktárból sztaniolba csomagolt desszertek kerülnek elő.
A Baross utcában és az Üllői úton még áll a harc, de a Szent István körúton mérik a szimplát és a duplát, és a jó pestiek isszák az illatos nedűt. A pincér a szokott mozdulattal törli a pultot, de odaszól a kávéfőzőnek: de nagyon sajnálom azt a szegény Jancsit! Az újuló élet fölötti vidám hangulatomat megtöri Jancsi története. Én is sajnálom - nem is lehet elmondani, mennyire sajnálom Jancsit és sok-sok fiatal társát, akik a harcban estek el. Életem nem szánnám érte, ha életüket fizethetném vele, de vérük nem újabb halált, hanem új, szabad életet követel. Az élőkre nem elsősorban a gyász vár, hanem a kötelesség: olyan életet építeni, amiért fiataljaink nem hiába adták vérüket!

Kedves hallgatóink, két kommentárt olvastunk fel.

(A hangfelvétel és szöveges adásleírás forrása: Országos Széchényi Könyvtár Történeti Fénykép- és Interjútár Szabad Európa Gyűjtemény, Hungarian Monitoring 56-os hanganyagok archívuma.)

ID: 00811