Szünetjel 
Kossuth Rádió Budapest. 
A pontos idő tizenkilenc óra ötvenkettő perc.

Szignál

Jó estét gyerekek. Most elmondok nektek egy szép magyar népmesét a kis kondásról. 

Volt egyszer egy szegény asszony, annak volt egy fia. Malacot őrzött volna, ha őrzötte volna, de csak kárt csinált mindenütt. Hiába próbált vele az anyja akármit. Hát ez a kondásgyerek meghallotta egyszer, hogy a király annak adja a lányát, aki úgy el tud bújni, hogy az ő lánya nem találja meg. Nos, kis kondás, mondta magában, most vágd ki a bal ingujjat. Sokat nyerhetsz egy kis ügyességgel. Fel is szedelőzködött, süttetett mindjárt egy tarisznya hamupogácsát, nyakába kanyarította a cifra szűrét, s ezzel elindult. Ahogy megy, hát sokára talál egy kutat, a vályúján ült két fehér galamb. Odamegy. No, két fehér galamb, én most már titeket megeszlek, majd meghalok éhen. Azt mondja a két fehér galamb. Ne egyél meg kis kondás, inkább húzzál nekünk egy vödör vizet, szomjasak vagyunk nagyon, jótett helyébe jót várj. Úgy rimánkodott neki a két galamb, hogy nem ette meg. Odament a kút kávájához, húzott nekik egy vederrel, azután maga is jóllakott a jó hideg vízzel. Azzal továbbment. Valahol egy nagy pusztaságban való lődörgésében talál megint egy sánta rókát. No, sánta róka, akármi legyek, ha téged meg nem eszlek. A sánta róka könyörgött, hogy ne egye meg, a kisfiának visz egy kis ennivalót, jótét helyébe jót várj kis kondás, majd segíthetek én még terajtad. A kis kondásnak már dülledt a szeme a nagy éhségtől, s nem bántotta a rókát. Csetlik-botlik a kis kondás, szántáson, vetésen, tarlón, parlagon vitt az útja. Útjában már messziről lát egy nagy tavat. Lemegy a partjára, hát ott látja, hogy a víz szélében vergődik egy kis hal. Odakap nagy mohón, felveszi a vízből a kis halat. De az azt mondja neki. Ne egyél meg kis kondás, megszolgálhatom én még a te jóságodat. Nézte a halat sokáig a kis kondás, szép volt nagyon, a pénze csak úgy ragyogott, ahogy rásütött a nap. Megsajnálta, oszt visszatette a vízbe. Ő maga sem tudta mióta, csak azt tudta, hogy nagyon régen úton van már. Belétörődött a sorsába. Nagy sokára mégis elért a kastélyhoz. A kapuban ott állt a király. A kis kondás illendően odaköszönt, a király el is fogadta. Hát, te hol jársz erre, te kis kondás, ahol még a madár se jár? Mi keresni valód van itt? Felsorolja aztán a kis kondás, mivégből jár ő erre, meg hogy meg hogy bizony igyekezett is ide, mert ahogy azt hallotta, hogy a király annak adja a lányát, aki el tud bújni előle, megpróbálom én is, hátha lenne valami sikere a vállalkozásának. Jól van, fiam, jól van, mondta a király, de látod-e, itt van kilencvenkilenc emberfej a karón, te leszel a századik, ha nem sikerül. Majd csak lesz valahogy. Akkor bementek, a kis kondás előadta a panaszát, hogy bíz ő már nagyon éhes, vessenek neki egy ki maradékot. Adtak aztán neki annyit, amennyi csal belefért. Másnap, ahogy felkelt, megy hozzá be a király, hogy bújjék már el, míg a lánya föl nem kel, mert ha fölkelt, nem igen tud előle elbújni. Kászálódik a kis kondás, kászálódik, egyre csak ott látja az első két fehér galambot. Kinyitja az ablakot, azok mondják, gyere, rögtön elviszünk. A kis kondás nem húzódott soká, rájuk bízta magát, azok meg, uzsgyi, mentek vele, mint a szél, egyenest a nap háta mögé. Felkészült ám a királykisasszony, lement a kertbe, leszakította a legszebb rózsát, akkor egyet perdült a sarkán, és gyere elő, kis kondás, ott van a nap háta mögött. Hű, ette a méreg a kis kondást, meg félt is, de mit csináljon, kibújt a nap háta mögül, és ment egyenesen a konyhába. Megvirradt a másnap, felkel a kis kondás, ránéz az ablakra, a sánta róka már ott ágaskodott, várta. Felkészült hirtelen, nyitja ki az ablakot, … a rókát. A róka elvitte őt a föld … peremére. Kimegy a királykisasszony a kertbe, leszakítja a legszebb rózsát, egyet perdül a sarkán. Gyere elő kis kondás, a föld … peremén vagy. Mit volt tenni, a kis kondás előbújt onnan is. Harmadnap a kis halhoz ment el a tóba, az levitte a tó egyik szögletébe. No, már ide nem ér el a szeme világa, itt találjon meg, ha tud. A királykisasszony, ahogy lement a kertbe, leszakajtotta a legszebb rózsát, egyet perdült a sarkán, mindjárt hívta a kis kondást a tó fenekéről. Hát, végem van, végem van, már enyém a századik karó, mondogatta a kis kondás. Mert, ha háromszor megtalált, negyedszer sem tudok én úgy elbújni, hogy rám ne akadjon. Lefeküdt, hogy majd alszik, kipiheni magát, de nem bírt ám sem aludni, sem pihenni, csak hánykolódott, vackolódott. Másnapra virradóra ott lát az ablakában két fehér galambot. Azok is meglátták, az egyik mindjárt elszállt, a másik ott maradt. Beereszti a galambot, az azt mondja neki, gyere sebesen. Te változzál egy szép rózsává, én is azzá változom. Úgy is lett. Már délelőttre minden bimbó gyönyörűen kifeslett, itt is, ott is a kertben, szebbnél szebb virágok virítottak. Lejön a királykisasszony, keresi a legszebb rózsát, kettőt egyformának talált. Leszakítja mind a kettőt, és a keblére tűzi. Akkor egyet perdült a sarkán, de már nem látta a kis kondást. Pördült még egyet, akkor sem látja. No, apám, nem látom már a ki kondást, elbújt, hogy nem találok rá. Dehogynem, dehogynem, pördülj még egyet a sarkadon, mondta a király, majd meglátod. Pördült a lány harmadszor is, de pördülhetett volna akárhányat, úgy sem találta volna meg a kis kondást. Akkor a lány kebléről az egyik rózsa galamb formájában elszállt, a másik meg, a kis kondássá változott. A királylány csak nagyot nézett, hogy maga előtt látta a kis kondást. Akkor a kis kondás magához öleli a lányt. Szívem szép szerelme, én a tiéd, te az enyém, ásó-kapa válasszon el egymástól. Megölelték, megcsókolták egymást, aztán lagzit tartottak, boldogok lettek. A kis kondásból olyan finom ember lett, akár a párja, a lányból meg szép asszony. Még most is élnek, ha meg nem haltak. 

A mesének vége, aludjatok, jó éjszakát, gyerekek.

Szignál

(A hangfelvétel és szöveges adásleírás forrása: Országos Széchényi Könyvtár Történeti Fénykép- és Interjútár Szabad Európa Gyűjtemény, Hungarian Monitoring 56-os hanganyagok archívuma.)

ID: 00857