Képes Géza versét hallják hallgatóink. Felolvassa a költő.

Hajnal előtt, éjfél után kettő. 
Tenyerembe hulló fejjel, virrasztok. 
Kétéves kislányom halkan szuszog, 
a gyöngéd hangba géppuskák rekedt kattogása vegyül. 
Szemem ég, 
álmatlanság szítja pilláim dühét, 
mint parazsat a szén. 
Szívem tüzét pedig a büszkeség, 
hogy az első nap ott vonultam az első sorban, 
végeérhetetlen égő szemű ifjú hadak élén. 
Zuhog az ágyú hangja, 
most újra, újra, 
ebben a mindenséget megrendítő, 
rettentő hangban népem fásultságból felocsúdó, 
elszabadult szíve dobog, dobog, 
ezt dobogja, hős hadak élén elesni dicsőség, 
a haza üdvéért halni a leggyönyörűbb. 
Virrad. 
Sötét falak közül kilépett az égen frissen hasadt sebhely, 
nagy hosszú rés vonul, 
csurog belőle a vér. 
Hogy hulltak a hősök, 
fiaink, lányaink, kiket az érzéketlen, otromba, 
ostoba bajkeverő dobott a választás elé, 
élni tovább cudarul, 
vagy vérrel lemosni a szégyent az apákéit. [...] 
Hogy hullnak a hősök a harcban, 
az ég testén a rettentő seb hasad tovább, 
az ég alját és a földet elönti a vér. 
Egy-két perc még, s a roppant sebből megszületik a hajnal.

(A hangfelvétel és szöveges adásleírás forrása: Országos Széchényi Könyvtár Történeti Fénykép- és Interjútár Szabad Európa Gyűjtemény, Hungarian Monitoring 56-os hanganyagok archívuma.)

ID: 00876