Most Máriássy Judit olvassa fel írását.

Szerdán reggel Drezdában szálltam fel a Berlin-Prága-Budapest-bukaresti vonatra. Nem tudtam semmit. Nem tudott semmit egész Németország, nem tudott semmit Csehszlovákia sem. A lapok éppen úgy hallgattak Budapestről, ahogyan néhány nappal korábban még a varsói eseményekről hallgattak. Szerdán délután állt meg a vonat Prágában, és csak két óra múltán indult tovább. Taxiba ültem, hogy meglátogassam barátaimat a Magyar Kultúra boltjában. Ők mondták el, hogy mi történt idehaza. Azaz, hogy ők mondták el, amit bizonytalan forrásokból, innen-onnan hallottak, híreket felkelésről, tüntetésről, fosztogatásról. Ne menj haza, nem mehetsz haza, ezt ismételték újra, meg újra, a vonatindulás legutolsó percéig, amikor részvevő arccal egy száz koronást dugtak a zsebembe, hiszen úgy se jutok át a határon. Előzőleg már a magyar követséggel is beszéltem telefonon. Ők sem voltak jobban értesültek, mint a Magyar Kultúra-béliek, ők is maradásra bíztattak, a különbség csak annyi volt, hogy ehhez a maradáshoz a maguk részéről semmiféle segítséget, sem száz koronát, sem lakást nem ajánlottak fel, mint amazok tették. A követségtől tudtam meg azt is, hogy mindazok a magyarok, mint többek közt Tőkés István és a pedagóguscsoport, akik Prágában vannak, a rend helyreálltáig nem térnek haza. Én is hittem mindannak, amit hallottam. Amikor elindultam, egyszerűen a gyerekeimhez és páromhoz indultam. A vonat többi utasa egészen Komáromig a teljes tájékozatlanság nyugalmában töltötte az éjszakát. Komáromban aztán az útlevélvizsgálatot végző ÁVH-sok mindenkivel közölték, hogy Pesten valami nagy-nagy disznóság történik, továbbá azt, hogy teljesen bizonytalan, hogy vajon továbbindulunk-e. Én pedig ne is reménykedjek abban, hogy hazajutok a Hősök terére, ott már nemigen állnak a házak. Az első emberi szót, jaj, de nagyon jól esett, egy vasutas csendes dörmögése volt. Hogy hát, nem hiszi ő azt, amit itt az ÁVO-sok beszélnek, a népnek fáj az idegen címer, fáj az [...], a népnek fáj az a sok igazságtalanság, ami a falvakban esett meg, neki is fáj, ő is faluról való. Hogy Nagy Imre magyar ember, tiszta ember, ha most ezek az útlevélvizsgálók őt szapulják, akkor azok a tüntetők vele tartanak, ha pedig vele tartanak, jól teszik, vele tartana ő is. És a vasutas mellett megszólalt, bólogatott a hálókocsi kalauz is, a komáromi kofaasszony, aki nagy bugyrával Tatára igyekezett volna. Azt, hogy közben [...]Tízkor végre bejelentették, a vonat mégis csak átmegy. A külföldiek körülvettek, vajon folytathatják ők Pestről az útjukat, vajon nem fosztják-e ki a vonatot, mint ahogy arra az egyik vámtiszt célzott. Már én is kezdtem [...] Nem, nem, nem fosztják ki. Egyszer talán le tudom írni, ma még semmiképpen, milyen volt ez a megérkezés a Kelenföldi pályaudvarra. Az első vasutas sapka, amiről hiányzott a tegnapi, a nyakunkba varrt címer. A román utasok, amint kirakják holmijukat a hálókocsiból, hogy aztán ott ácsorogjanak ijedten a sínek mentén. A ruhatár, ahol már nincsen hely, de amelyet még ostrom alatt tartanak az [...] Képek, apró képek villanása. Egy idegen lakás, ismeretlen arcok, a kofferemben minden. [...] [...] meg, meg, magyarok vagyunk, segíteni kell. Aztán futólépésben a budai utcákon. Két oldalamon két munkás fiú, mindkettő az Egyesült Izzóból, ők is most jöttek haza. Az egyik még azt sem tudja, bár mért folyik a harc, szeretne a felkelőkhöz állni a másik csitítja. Légy észnél, te Guszti, várj[...] Mire a Körtérre érünk már, futunk. Idegenek, ismerősök, itt is, ott is megszólított emberek szavából nagy körvonalakban elénk rajzolódik az elmúlt napok képe, bár az út néhányunknak sietős, még habozunk is, nem kéne-e visszafordulni, hogy megnyugtassuk a román mérnököket, a német szerelőt, az angol kereskedőt, hogy attól ami a mi hazánkban, a mi hazánkért történik, se életüket, se csomagjaikat, se a maguk országának békességét ne féltsék. Tehát, ropog a puska, a géppisztoly, nem is olyan messze tőlünk, megyünk tovább előre, nem [...] hátra. Egy diákszálló előtt halljuk, hogy Gerő Ernőt végre leváltották a párt éléről. Hurrával fogadja a hírt az utca, valaki elkezdi a Himnuszt énekelni, százak veszik át. A Szabadág-hídon futni kell. A pesti rakparton lövöldöznek ki kire, nem tudhatjuk. Odaát a hídfőnél három tank. Szovjet tankok, a mi nemzeti zászlónkkal. Az emberek körülveszik őket, cigarettával kínálják a katonákat, akik beszüntették a tüzelést a nemzeti szabadságukért küzdő fiatalok ellen. A Kálvin térnél újabb ismerős, arcán rémület és felháborodás. Most jön a Parlamenttől. Békés, fegyvertelen emberekre tüzeltek orvul, jaj, ha láttad volna, jaj, ha láttad volna. Belváros. Az Aponyi téren működik egy telefonfülke, valaki beszél, négyen várnak. Elmondom, hogy Németországból jöttem, hogy az enyéimről azt se tudom, hogy vajon élnek-e. Nem kérem őket, hogy engedjenek előre, ők tuszkolnak be a fülkébe, gyorsan, gyorsan, magának sürgős. A Szondy utcában sorbaállnak. Komorak, fátyolosak az arcok, szemek, valaki kilép, hogy üdvözöljön, és amikor visszatér, a sor megnyílik, [...] előre, hogy így jusson jobb hely. Ó, Budapest, Budapest, drága, nagyszerű város, csak azt érzem, még nem tudom felfogni, ami történt. A kelenföldi idegen asszony szavára emlékszem, magyarok vagyunk, segíteni kell egymást. Miközben elfog a büszkeség, hogy ebben a városban születtem, előttem van a Hősök tere, ahol a határon megismert ÁVH-s szerint már nincsen ép ház, ahol minden ház ép. A Hősök tere, amely valóban a Hősök tere lett, előttem a hely, ahol élek, ahol várnak. Lent az utcán a felvonuló fiatalok, zászlók, kokárdák tömege. A lépcsőházban ölelem meg a férjem, hogy nem tudom, mi lesz az életünkkel, egyet tudok, [...]

(A hangfelvétel és szöveges adásleírás forrása: Országos Széchényi Könyvtár Történeti Fénykép- és Interjútár Szabad Európa Gyűjtemény, Hungarian Monitoring 56-os hanganyagok archívuma.)

ID: 00877