Molnár Aurél áll a mikrofon előtt:

A Szabad Kossuth Rádióban első szavammal most arról kellene szólnom kedves hallgatóim, hogy mi történt reggeltől estig, s amíg gondolataimat összeszedem, úgy érzem, sokkal inkább beszélhetünk arról, mi történt estétől reggelig azon a hosszú-hosszú, évekig tartó éjszakán, amely hidegrázós álmokkal és ijesztő álmokkal annyit gyötört bennünket.
Most azonban nem ez a dolgom. Igaz, hogy ha a múltat nem felejthetjük el, most mégis a jövőre kell gondolnunk. Mindenek előtt a mai napra, arra, ami reggeltől estig történt. Hogy is ébredtünk a mai napra? Úgy, mint az elmúlt hat nap minden reggelére. Egy átvirrasztott éjszaka után, amelyen első gondolatunk mindig és mindnyájunknak az volt, hogy ha már mi életben maradtunk, vajon ki esett el az éjszakák hősei közül? Mert velük voltunk mindig, a betört vagy a zárt ablakok mögött. Értük reszkettünk, akik a sötét és nyirkos októberi éjszakákon olyan rendületlen elszántsággal szorították a fegyvert. Velük voltunk, az egyetemek diákjaival és az üzemek munkásaival, frissen termett szabadságunk hőseivel. Vajon hányan estek el megint a szovjet harckocsik tüzében, vagy a gonosz emlékezetű államvédelmi embervadászok golyóitól? Ezzel ébredtünk nap, mint nap, reggel, mint reggel. Fiainkat és testvéreinket meggyászolva ismeretlenül is. És ezzel ébredtünk a mai reggelen is. Mert még a múlt éjjel is meg-megdörrent egy ágyú, s ilyenkor mi másra gondolhattunk, mint a rommá lőtt Kilián György laktanyára, mert erről biztosan tudtuk, hogy szabadságunk egyik fellegvára volt, és a többi ismeretlen erődre, amelyekben ez egyszer igazi hősök harcoltak értünk rettenthetetlenül a rettegések éjszakáin.  Így ébredtünk ma is csapzottan. S amikor kora reggel az utcára léptem, mégis megvigasztalt az őszi fényben fürdő város, mert mára kisütött a nap, s ez az elkoptatott jelkép ezúttal igazat szólt.
A város tele volt a frissen lehullott platánlevelekkel és a frissen kiragasztott újságokkal. S némi elégtétellel olvastam a magunk kiáltványát is, a Magyar Rádió munkatársainak a nyilatkozatát a Népszavában, a Magyar Nemzetben és az Ifjú Igazságban. Köszönet érte laptársainknak, hogy helyt adtak nyilatkozatunknak; így a Magyar Rádió igazi hangja először nem a rádiónkban, hanem az újságok betűivel szólalhatott meg. Így jártam az utcán, bizakodva, de csüggedten is. Az utcák kövét ugyan már tisztára mosta az őszi eső, de én még mindig láttam a vért, a vértől rózsás köveket és a halottakat is. De láttam a járókelőket, s még tüntetőket is, legelöl egy gyászruhás édesanya, kezében a fekete zászló, s mögötte a tömeg. Öt napig dübörögtek a harckocsik a város utcáin, öt napja jár a harckocsik nyomán a halál és ím, ma újraéled a tüntetés, újra szállnak a harci kiáltások, a forradalom halhatatlan, megölhetetlen szelleme játszik.  Így néztem a tüntetőket, s közben megdördültek az ágyúk. Ezúttal azonban nem rájuk tüzeltek. A tömeg a Múzeum körúton vonult tovább, ezt az utat egyébként egy alkalmi tábla máris a "Felkelők Útjának" nevezte el. Az ágyúlövés azonban a Rákóczi út felől hangzott. Közben repülőgép szállt a város felett és mint a varjak sötét raja, úgy szállt utána a légvédelmi géppuskák sorozata. Micsoda érzés! Bárhol szólalt meg egy fegyver ezekben napokban, úgy éreztük, minden golyó a mi fülünk mellett fütyül és a hatodik napon már úgy jártuk a várost, mint fegyvertelen frontharcosok - már akinek nem volt fegyvere!  Én sajnos nem vagyok hősök ivadéka és ezért bizony reszkető inakkal osontam a Múzeum körút. forgatagában, teljesen méltatlanul a ranghoz, amelyet viseltem. A Rádió munkástanácsának küldöttségének ugyanis éppen a Parlament felé voltam úton. Igaz, hogy nem sok eredménnyel jártunk, de csak azért, mert amire kívánságainkat elmondhattuk volna, már teljesültek. Így ért bennünket a dél. S bár a mai napon az ebéd megfeledkezett rólunk, először - nem tudom, szabad-e kimondanom, - de boldogsággal laktunk jól. Természetesen én is meghallgattam a rádiót, Nagy Imre és minisztertársainak nyilatkozatait, s bár a nyilatkozatokkal egy időben még mindig ropogtak a fegyverek, én egy kicsit megnyugodtam.
Lehet, hogy hiszékeny vagyok kedves hallgatóim, hisz annyit csaltunk és megcsalattunk az utóbbi években, de én mégis hittem, hittem a rádiónak. Szeretném, ha Önök is hinnének, főként azt szeretném, hogy soha többé ne csalatkoznának. Így jöttem be ma estére a parlamenti stúdiónkba, hogy az elnémult  riporter újra megszólaljon. S abban a percben, amikor jelentésem végére értem, megszólalt mellettem írás közben a telefon. Így: Henger Gyurka üzen Fenyérre Henger László jó barátomnak, hogy jól van.
Ne haragudjanak, hogy soron kívül közlöm ezt az üzenetet. Fogadják üdvözletemet Fenyéren és mindenütt másutt azzal a végső megjegyzésemmel, hogy ha már a parlamentben vagyunk, tudniillik, mert a Magyar Rádió stúdiója most itt dolgozik. Hadd mondjam el azt is, hogy tegnap este saját szememmel láttam, hogy valóságos acélbástya vette körül Országházunkat. Most este azonban már egyetlen szovjet harckocsit sem láttam itt. Ezek után csendes éjszakát, jobb reménységeket kívánunk, a viszonthallásra hallgatóim, holnap.

Molnár Aurél riportja hangzott el.

(A hangfelvétel és szöveges adásleírás forrása: Országos Széchényi Könyvtár Történeti Fénykép- és Interjútár Szabad Európa Gyűjtemény, Hungarian Monitoring 56-os hanganyagok archívuma.)

ID: 01080