Kedves hallgatóink, Háy Gyula naplójegyzetét Széplaky Alíz olvassa fel:

Mi, írók, mint annyian mások, láttuk a tragédiát közeledni. Idejében - október 23-án délelőtt - elmentünk azokhoz, akik akkor a legfőbb politikai vezetést a kezükben tartották, hogy megmondjuk nekik, amit maguktól is tudniuk kellett. Érdemes szemtanúként feljegyezni ezt a találkozást. Nem egyedül az írók keresték fel akkor délelőtt a Politikai Bizottságot. Küldöttség küldöttségnek adta a kilincset ugyanebben a járatban. Előbb a kapualjban ácsorogtattak bennünket, aztán felvezettek egy kultúrterembe, ahol ebédre volt terítve vagy 15-20 személyre. Itt tovább kellett várnunk. Közben ismerős arcú emberek méregettek végig bennünket gyanakvó tekintettel. Hiszen ezek személy szerint ugyanazok az ÁVH-detektívek, akiket egykor Rákosi közvetlen kíséretében lehetett látni.
Közbevetőleg, történetírók figyelmébe: Ugyanezek őrizték az ajtót és kaput azokban a napokban is, amikor Nagy Imre, -  csaknem egyedül, -  bement ebbe a házba, hogy napokon át semmi egyébbel fel nem fegyverezve, mint hatvan esztendős életével, semmi egyébtől nem védve, mint tiszta lelkiismeretétől, kétségbeesett helyzetben elvállalta a miniszterelnökséget, és tartja ezt a reménytelennek látszó posztot, míg a győzedelmes nép valóban az ország felelős vezetőjévé nem tette.
Végre beengedtek bennünket. De nem a politikai bizottság elé. Az a várakozások ideje alatt befejezte ülését és gyorsan szétszéledt, mielőtt a küldöttségeken át hozzá férkőzhetett volna a nép hangja. Hegedüs András fogadott bennünket. Nem tehetek róla, talán nemcsak a szerencsétlen külseje okozta, hogy egész idő alatt az volt az érzésem, mintha egy gyönge színész alakítaná Rákosi szerepét. Mellette ültek még hárman, de ezeknek a nevét nem írom ide, mert csak statisztáltak, némán, vagy […] De emlékszem rájuk, s ha a bíróság kérdi, megnevezem őket. Később bejött Gerő, hogy érveinket javarészben nem is hallva, kimondja rájuk a megfellebbezhetetlen választ. A mi javaslatunk egyszerű volt. Nem beszéltünk a múltról, nem szóltunk a felelősségről, még azt sem kértük számon, miért nincs köztünk az, akinek a jelenlétét az egész ország követelte: Nagy Imre. Csak elmondottuk: Az ifjúság végeláthatatlan tömege órákon belül el fogja özönleni az utcákat, méltóságteljes, tiszta szándékú, hazafias tüntetéssel. Hogy helyesli-e ezt valaki, vagy sem, arról most már nem érdemes beszélni, mert megakadályozni, ha akarnánk se lehetne.
Egy egyetemi küldöttség, mely velünk együtt volt a szobában, átadott egy röpiratot, amelyekben pontokba foglalva olvasható volt az ifjúság követelése. Fitymálva nézegették. Hegedüs azt magyarázgatta, hogy nem állhatunk ki a lengyel út mellett, mert a Központi Vezetőség ebben a kérdésben még nem foglalt állást. Gerő ezt a pillanatot találta alkalmasnak, hogy kifejtse: Az íróknak nincs joguk Farkas Mihály bűnügyének nyilvános tárgyalását követelni, mert annak mérlegelésére más szervek hivatottak. Mi elmondottuk, milyen nemes, tiszta szándékkal fog tüntetni az ifjúság. Álljon a Politikai Bizottság ennek a nagyszerű megmozdulásnak az élére! - javasoltuk. Hisz úgy sem lehet más programja annak, aki a nép felemelkedését akarja.  Valamelyikünk - még kíméletesen, - emlékeztetett arra, hogy azért vannak a Politikai Bizottságban egyesek, akiknek az arcát nem szívesen látná a nép, ezek maradjanak inkább otthon, a többit pedig szívesen látjuk a Bem szobornál. Elfecsérelt szó, méltatlanra pazarolt jóindulat volt ez. Mert mi volt a válasz? Konok, gőgös elutasítás. Figyelmeztettük őket, hogy az ifjúság fölvonulása befejezett dolog.
Egyenesen Gerőhöz fordulva megkérdeztem: - Mit szándékszik hát tenni, ha Budapest utcáit elözönli a nép? A vállát vonogatta. Újból megkérdeztem: - Talán lövetni akar? - Gerő a felé irányuló kérdő pillantásokat kikerülve maga elé, az asztalra nézett, így felelte: Nem, lövetni nem fogok.
A szovjet tankok megérkezésének időpontjából egy gyerek is ki tudja számítani: amikor Gerő ezeket a szavakat mondotta, már el kellett mennie a kérésnek a szovjet parancsnoksághoz fegyveres segítségért.
Amikor néhány órával később Gerő a provokáló beszédét a Rádióban mondta, a tankok már minden oldalról dübörögtek a főváros felé. Amikor Nagy Imrét, még mint teljesen hatalom nélküli magánembert hosszas várakoztatás után az országház erkélyére engedték lépni, az első szovjet páncélos oszlopok már Budapest belterületén csattogtak.
Életem egyik legfájdalmasabb emlékét mondottam el, naplójegyzetként, de talán törvényszéki vallomásként is.

(A hangfelvétel és szöveges adásleírás forrása: Országos Széchényi Könyvtár Történeti Fénykép- és Interjútár Szabad Európa Gyűjtemény, Hungarian Monitoring 56-os hanganyagok archívuma.)

ID: 01091