Most Hubay Miklós író olvassa fel "Eszmélkedés" című írását "Hoppsza Sári!" - ez szól ki az ablakon, amikor a kerítés mellé lapulunk. Honnan lőhetnek? Az MTI-ből? A Citadelláról? Menjünk tovább. Csak azok mellett a híres sziklabunkerek mellett jussunk át épségben! De nincs semmi baj, s a Verpeléti úton már úgy mutatják, merre van a kórház, hogy jön velünk az is, akitől kérdjük. A szabadságharc első reggele. A teljes álló sorból szaladt haza a feleségem, hogy: Vért a sebesülteknek! Egy mentőautóból szólt ki az asszonyoknak az orvos: elfogyott éjszaka a tartalék vér, 100 liter fogyott el, egyre több kéne és nincs vér a Daróczi úton. De mennyi a véradó! Ahogy jegyzik az adatainkat, felnéz a fehér köpenyes: a gyerekek mind azzal jönnek, hogy tessék csak vért venni, biz' Isten, nem ájulok el! Ezt meg azért mondja el a fehér köpenyes, mert egy bácsi áll előtte, egy 72 éves bácsi, az is éppen fogadkozik, hogy nem árt meg neki, ha kicsit megcsapolják. Úgy is magasabb a vérnyomásom! - mondogatja. Jönnek az emberek és hozzák a híreket. Úgy érzem magam, mint aki kiegyezik az Istennel és bárányt áldoz. Hogy nyugodtabb legyen a lelkiismeretem, itt a két deci vér. A vizsgálat minduntalan megszakad. Műtőbe! Futva jönnek a mentők, a hordágyon egy fiatal munkás, rádobva az esőkabát, a vízhatlan szöveten üt által a vér: tüdőlövés! Magánál van - mondják. Egy asszony sikolt a felvételi ablakok alatt: Odaadom az utolsó csepp vérem, de csak ha látom kinek adják! Az én véremet ne vigyék el! Mert elviszik! - mondja, mondja. Sápadtan hallgatjuk, nyugtatják, nyugtatjuk. Félelmetesen így mondja, mint a régi Gulyás Pál verse, az, amelyik úgy végződik, hogy: "És te, Magyarország sáfárja kilenc millió ember vérét milyen kannákba mérted el?" Mik szakadnak fel most, micsoda sebek? Micsoda tíz éven át némán hordott tüdőlövések? Többen viszik a nehéz oxigénpalackot, törik a műtő csapóajtaján a fehér üveg. Nem számít. Várjuk az orvosokat, hogy ránk kerüljön a sor. S a rádió szól, épp azt, hogy: "Pezsgőben úszom én, a kánkánt járom én. Nyakába ott ez úrnak, hej csókkal borulnak!" Eszembe jut, hogy tegnap ilyenkor a próbán a színházban Szörényi Éva oda mutatta nekem Illyés versét Bartókról. Épp azt a sort, hogy: " Ne Zerkovitz zenéljen, ha nagy a gyászunk" Hogy kerülhet bele egy ilyen nagy versbe egy ilyen senki név? - kérdezte tőlem. Majd beszélünk róla. - súgtam vissza. Igen, igen - beszéltünk róla - ez a valóság, ez az iszonyatos disszonancia. Anyánk halott! - erre Zerkovitz. Omlik a magyar vér! - erre a rádió azt bömböli, hogy: Frufru,Cloclo, Lulu! Most hozzák ki a munkást a műtőből. A törött ablakon át látszik, az asszonyok zokognak, a rádió: "A hazaszeretetnél szerelmük többet ér!" - Ezt a következetességet! Vizsgázik megint az az otromba ízlés, amellyel annyit harcoltunk. Nem, nem kispolgári ízlés ez, mert a kispolgárok most zokognak! Vizsgázik a csökevényes népismeret, amelynek nem volt egyetlen érzékszerve sem a valóságra. Most is puskacsövekkel tapogatja. Se szeme, se füle nem volt rá, csak az az önmagába visszatér e görbe eszejárása, amely akár saját gyártmányú hazugságaiban úgy gyönyörködött, mint az élet tükrében. Vizsgázik megint az a pszichológia, amely Pavlov kísérleti kutyáinál primitívebb és feledékenyebb lénynek nézte a magyart. De ez a zenekíséret kellett a hazugságokhoz. Lehár után úgy szól most a Himnusz is! Hiába szól most, mint valami nemzeti sláger! Valaki arról beszél a rádióban, hogy a nemzeti büszkeség az lesz: vasárnap majd ki rúgja a gólokat! A Testnevelési Főiskola hallgatói és tanárai itt ülnek a kórházi padon és undorodva hallgatják. Állok a röntgen előtt a sötétben, felelek a kérdésekre: Nem, nem volt mellhártya-gyulladásom. Igen, Kelenföld felől is hallatszik. Sötétedett, mikor haza indultunk, de csak nagy kerülővel érkeztünk haza. (A hangfelvétel és szöveges adásleírás forrása: Országos Széchényi Könyvtár Történeti Fénykép- és Interjútár Szabad Európa Gyűjtemény, Hungarian Monitoring 56-os hanganyagok archívuma.) ID: 01098