Szabad Kossuth Rádió Budapest. 
A pontos idő, tizenhat óra. Magyar írók szólnak.

Magyar írók szólnak. Kedves Hallgatóink, Várnai Zseni, Jobbágy Károly, Harsányi László, Hajnal Anna és Kónya Lajos írásait hallják. 

Így szül legendát az idő. Ezerkilencszázötvenhat, október végén. Várnai Zseni verse, elmondja a költő.

Míg vészes ágyúdördülés rázza meg ablakom
az ólmos ... kering, zúgását hallgatom
a rádión hírek között elnyúlt melódiák
s most vívja hősi harcait a magyar ifjúság.
Az ifjúságban újra már Petőfi lelke forr,
föllázadott, hogy vétkeit levetkezze a kor, 
hogy annyi szenvedés után hazánk szép homloka
fölragyogjon, s oly szép legyen, mint nem volt tán soha.
Új forradalmat szült az ősz, s az októberi szél,
amint a messzeségbe száll hős költeményben él,
ifjú seregről orgonál, s ámul a nagyvilág,
mert puszta kézzel győzni ment
a magyar ifjúság.
Honnan vette fegyverét leverni tankokat?
A néppel együtt katonák vívták a harcokat.
Megosztották a fegyverük, testvéri szívvel ők.
Így győztek, győztek, mindenütt, a magyar fölkelők.
Így szül legendát az idő,
s jövendő századok regélik majd a harcokat,
mint nagy példázatot,
hogy magyar anyák kebelén sarjadt oly nemzedék,
mely vérével váltotta ki rabságból nemzetét.
Fáj minden csöppnyi vér nekünk, mely prédán ontatott,
lángot vetnek a mély sebek, s vádol a sok halott,
gyászfátyol leng a lobogón a három szín fölött,
mint mikor éltető napunk felhőkbe öltözött.
De néktek küldik vérüket az elfojt vér helyett,
csoda történt, ölelkeznek bennünk a nemzetek,
ifjú erekben lángolón, a világ vére ég.
Így születik egy magasabb, egy új testvériség,
egy nagy testvériség.

A rádió mellett. Jobbágy Károly verse. Elmondja a költő.

Rólunk beszélnek minden nyelven, sikong az éter és csodál
Dávid harcol Góliát ellen, népmilliók aggódva nézik,
hányan indulnak halni még, s küldi a nép ifjú vitézit.
Fiatalok, még alig éltek, s füttyöngő golyók
hangja közt támadnak neki a pribéknek.
Mi nem akartunk híresek lenni, ilyen áron meg semmiképp,
hisz bánatunk már végtelennyi, de nekünk mindig az jutott,
hogy a világ minket csodáljon, s fiaink kapják a golyót.
Kint ágyú szól, gyors lövés pattan, a falról Petőfi figyel,
ahogy járkálok egymagamban. Így járkált ő is átkozódva,
Európa újra csendes, ó, csak minket húz a sors karóba,
csak minket öl száz év után is, ugyanaz, aki hajdan ölt,
Hogy hányan hullunk, sose számít, mások csodálják bátorságunk.
Mi meg naponta meghalunk, dzsida s golyó veri át hátunk,
de megmutatjuk a világnak, hogy mikor mindenki lapul,
s csak a rádiók kiabálnak, mint akinek már mindenképpen minden mindegy,
hát életet adunk szabadságért cserében, és ha a sors minket így büntet,
merthogy tűrtünk tíz éven át, felmutatjuk véres fejünket, s tudjuk,
hogy mindent megbocsátunk.

Egy eljegyzés története. Harsányi László elbeszélése. Felolvassa a szerző.

Volt nekem egy csodálatos kislány ismerősöm. Nem volt szép, bájos volt. Emlékszem, egyszer, amikor szokás szerint hanyagul magamra dobtam a sálam, összevonta szemöldökét és apró kezeivel megigazította a rendetlenül felrakott meleg gyapjút. S ahogy törékeny, vékony ujjait, amelyekbe külön-külön is szerelmes voltam, ott éreztem a nyakamon, mintha kicsiny virágszirmok simogattak volna végig. Fölemeltem az állam, hogy jobban rendbe tudja hozni azt, amit én elrontottam. S megdicsőült mosollyal úgy álltam ott, mint Jézus a Tábor hegyen. Ilyen apró emlékekből raktam össze őt, egyszerű és közvetlen perceket idézve vissza, s mikor mellettem volt, mintha világosabb lett volna minden. Különben dolgozott, s amíg én egyetemre jártam, ő fillérekből rakta össze jövendő életünk alapjait. Én tervezgettem, ő pedig már építette csodásan elképzelt együttlétünket. Mert azt is megbeszéltük már, hogy megtartjuk az eljegyzést. Csak az idő volt még hátra, várni akartunk az esedékes ösztöndíjamra. S amit ő gyűjtögetett, s amit én összeraktam, abból meg tudjuk venni azokat a fenséges aranykarikákat, ami csak jelképezi mindennél szorosabb, erősebb összetartozásunkat. De hát, ez így szokás. Mondtam is neki, hogy meglátod, egy fejjel magasabbak leszünk utána. És hányszor mentünk vidám egymásba karolással végig az utcákon, nevetve mindenen, akár illet az hozzá, akár nem. Ahogy most visszagondolok mindenre, könny is meg mosoly is borítja el az arcom. És emlékszem, emlékszem az első csókra. A Rákos-patak mellett laktunk mind a ketten, egy utca távolságnyira egymástól. Én minden este megvártam, míg kinyílik a kis kertkapu, és egymáshoz idomítva lépéseinket, csöndesen néztük a hold villódzó fényeit, a patak folydogáló vízét. Akkor, akkor este is fönn ragyogott a hold. Hűvös szellő húzta rajtunk összébb a kabátot. Belekaroltam, ő pedig bő ujjú kabátjába dugta a kezét. És én, a szöveten keresztül éreztem vékony ujjait, olyan törékeny volt az egész kislány, mint egy születő virágpalánta. De az idő letelt, hazafelé kellett mennünk. S ahogy megálltunk, a fák levelein keresztül szűrődő holdfény fenséges rajzokat írt az arcára. De nem mertem megcsókolni. S akkor, ahogy ott álltunk kívül szótlanul, belül pedig égő, váltakozó érzéssel, fölágaskodott és két kezével magához húzta a fejem. Hogy meg ne fázz, mondta, és megcsókolta a homlokom. De akkor már nem bírtam tovább, és átöleltem, s úgy adta oda a száját, egyszerűen és csodálatosan, mintha ennél természetesebb dolog nem is lenne a világon. Ilyen volt ő, és ilyen volt a mi szerelmünk. És azon kívül, hogy ő dolgozott, én pedig tanultam, nem is gondoltunk másra. Én pedig emlékezem. Jogom van hozzá, a múlt örömeit és fájdalmát most magányosan hordom, s ha beszélek vele, vasmarok tartja fogva a torkom. S nem tudok sírni, pedig szeretnék. Egy héttel ezelőtt, amikor már harcok dúlták föl a várost, naponta többször átmentem hozzá. Mi lesz velünk, mondd? - kérdezte tőlem most már igen, általánosan. Mi lenne? - feleltem én szigorúan. Élni fogunk és győzünk, és szabadok leszünk. Nem vagy te elég szabad? - borította be a könny fénylő kék szemét. Nem én, hanem mi. - világosítottam föl őt. Pedig csak játékból kérdezte ezt tőlem, hiszen annyira egyek voltunk már, hogy néha egymásra mosolyogtunk, ő ugyanazt gondolta, mint én. És ilyenkor rendszerint átöleltem. Pénteken, huszonhatodikán aztán együtt mentünk be Pestre. Rákosfalváról az út hosszú, de elhatározta, hogy nem hagy egyedül elindulni. Én harmadszor, ő először látta a szétlőtt ablakokat, én harmadszor, ő először rémült, kitágult szemekkel a puska és gépfegyver őrjítő ropogásától. Én nekem be kellett mennem felkutatni egy hozzátartozónkat, aki már hatodik napja sem hírt, sem üzenetet nem közölt. S hogy könyörögtem neki, hogy maradjon otthon, menjen át hozzánk, édesanyám és húgom ott van, vigye át az ő szüleit, nekem nem történik semmi bajom. Hogy könyörögtem, de hiába, ő velem jött. És mikor már nem tudtam megakadályozni, hogy ne jöjjön velem, elhatároztam, hogy az úton elmondom neki azt, amit már régen akartam. Elindultunk. Ezt mondtam neki. Ide figyelj, ha hazamegyünk, holnap megtartjuk az eljegyzést, erre külön okunk van. Miért? - nyílt kerekre a szeme és megállt egy pillanatra. Mert - mondtam én neki határozottan, mert így jobb. De ami itt következik, azt nem közöltem hangosan. Ha később, a harcokban velem történik valami, legalább, legalább arra a kis időre is Isten és ember előtt egymáshoz tartozunk. És, hogy milyen a sors, arra csak akkor jöttem rá, amikor, de most ő megszólalt. Szóval, holnap. Holnap - feleltem én, és előhúztam a zsebemből a rózsaszínű papírba csomagolt két karikagyűrűt, amit egy hónappal ezelőtt, amint írtam, az ösztöndíjamkor megvettem. Az ő gyűjtött pénze is nálam volt. Ott csillogott a kezemben a két csodásan sárga fényű ékszer. Megfogtam az ő kezét, és összecsuktam egymásba simuló tenyerünkkel a gyűrűket. Ekkor már sírt is, meg nevetett is. Holnap. Mondta ő könnyein keresztül rám emelve mosolygó szemét, és már nevettünk. Ez ott volt a Fehér út környékén. Amikor beértünk Pestre, amikor elértünk a Nemzetihez, ott már erősebb volt a puskák zaja. Félt. Szorosabban átfogtam, és egy erősebb, élesebb lövésre magamhoz húztam. Igen közel lőttek, hallod? - kérdeztem, de nem szólt. Amikor meghalt, mellette álltam. A golyó a halántékát érte. Azt éreztem, hogy karja megrándult, erősebben megszorította a kezem, aztán elernyedt és nekem oly csodálatos teste ráhanyatlott az utca kövezetére. Nem, mint akit eldobtak, hanem, mint akit elengedtek. Homlokán a most csapzott szőke haja alól halvány érben szivárgott a vér. Hát, elmentél - mondtam neki, s nem törődve a körénk sereglő emberekkel, letérdeltem melléje. Itt hagytál - mondtam neki szemrehányóan, de mondd meg, hogy miért? Balkezét, amelyik ott feküdt kabátja mellett, mintegy törött madárszárny, felemeltem és odaszorítottam a homlokomhoz. A zsebemből előszedtem a két gyűrűt, fél kézzel kibontottam a rózsaszín papírt, és a kisebbik karikagyűrűt ráhúztam fehér ujjára. Most eljegyeztelek, tudd meg. Megcsókoltam a homlokát is, meg a kezét is. Ott feküdt, csukott szemén és félig nyitott száján néma csodálkozással. Egy eltévedt orosz golyó ölte meg. És azt mondom neked innen, messze tőled, fohászkodj valakihez odafönn, hogy legyen végre vége már a tévedéseknek.

Október huszonhárom. Hajnal Anna verse. Elmondja Keresztes Irén.

Az Isten áldja azt a nénit, emlékezzen rá, aki látta,
hajlongó alakját az égre rajzolta szívünk lobbanása,
amint kitűzte fenn a zászlót, reszketve birkózott a széllel,
a csattogó, éneklő zászlót, ahogy emelte két kezével,
öreg szívéhez szorította, zokogva lengett árnyékában,
a hon szerelem lobogtatta tisztító fénylő viharában.
Törött hangján felsírt a Szózat, sikongva sírt,
s ott lentről boldog visszhanggal szállt fel a válasz,
harsogták bátor ifjú torkok.

A magyarokhoz. Kónya Lajos verse. Elmondja Nyíri János.

Főváros, meghajtom fejem előtted.
Most lettél e forró napokban honommá
Hogy hűségből vérre menő vizsgát tettél.
Áldjon meg téged a magyarok Istene.
Nem szántad magadat halomra lövetni,
magasra emelted három színű zászlónk,
s a megcsúfolt címert szívedre öltötted,
zengvén a szép Himnuszt, az évekig némát. 
Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja,
lobogó hitünket lábbal tiporta
az idegen fegyvert ölésünkre hozta,
Fiatalok, vulkán felcsapó lángjai,
amit ti tettetek, legendába illő.
Láttam szép fejetek fegyverre hajolva.
Tankok rátok szegve, tűzokádó torkát.
Ültetek füstölgő falakon csapzottan,
farkasszemet nézve hősen a halállal.
Március fiai, októberi ködben,
éjszaka útjain lobogó fényben.
Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja,
lobogó hitünket, ki lábbal tiporta,
s az idegen fegyvert ölésünkre hozta.
Áldott légy magyar nép, ki a zsarnok ellen
megkínzott szívedet az utcára vitted.
Ropogó gerinccel egyenesedtél fel.
Az emberiség délceg szavait kiáltva,
véreddel írtad le a szabadság nevét.
Áldott legyen fényes forradalma nemzet.
Őseidhez méltó tetteid sugárzón vetődnek
a világ elborult egére.
Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja,
lobogó hitünket, ki lábbal tiporta,
az idegen fegyvert ölésünkre hozta.
Halottak glóriás menete, ti küzdők,
ti ártatlan békés, Himnuszra nyílt ajkú zászlólengetők
Jaj, hogy mindig a zászlós,
zászlót tartót lőtte a janicsár fegyver.
Testvéreim, hősi halottak, zokogva tépjük le
szívünkről az vigasz kötését
vétkes, ki feledni képes életetek
lengedező lángját, végső lobbanását,
Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja,
lobogó hitünket, ki lábbal tiporta,
s az idegen fegyvert ölésünkre hozta.

Magyar írók szóltak. Kedves Hallgatóink, Várnai Zseni, Jobbágy Károly, Harsányi László és Kónya Lajos írásait hallották.

ID: 01228