Egy pesti anya jegyzetei. 
Száguldó teherautók tetején a közért előtt várakozó sorokba, vagy az otthonok csendjében összehajolnak már a fejek, van már időnk egy kis beszélgetésre is. Élményeinket meséljük egymásnak, magyar népünk csodálatos történeteket ont a mindennapok krónikása, az újságíró tolla alá. Nem csak tudósításokat írunk most, de történelmünk fényes lapjait. Engedjenek itt néhány sort az édesanyáknak is, akik az asszonyok fegyverével, szívük meleg érzéseivel kísérték harcoló fiaikat. Minden otthon oltalom volt, minden kapu kinyílott, nesztelenül becsukódott, ha a percek úgy kívánták. Ismerek egy háromgyermekes édesanyát, aki piaci bevásárló kosarában hordta a lőszert harcoló diákok után, és láttam talpig gyászba öltözött asszonyt, akinek szemén még nem száradt fel a könny, elesett férjét gyászolta. Így vitte a tüntető menet élén a nemzeti színű lobogót. Nekem nem jutott ilyenfajta hősiességből. Az élet féltése, védelme maradt az enyém. Ártatlan kisgyermekeim felett összeomlott az otthon a harcok tüzében. Ugye, megértik, hogy az anyának az a legnagyobb élménye, hogy életben maradtak azok, akik rá vannak bízva, hogy az ágyuk tüzében ránk omlott falak alól épségben mentettük ki a drága kis életeket. Az otthon elpusztult, szűk kis pesti társbérlet volt, de mégis otthon. Ezt csak az asszonyok tudják megérteni, hány megspórolt fillér, az egyenként szerzett darabok felett mennyi friss örömöt temetett be a leomló fal. Ablakunkban a muskátlik, amelyek egész nyáron virítottak, ezer darabra hullottak széjjel, a fehér csipkefüggöny rongyai, mint szemfedők lógtak a letépett ablakszárnyon. Ne értsék félre, nem panaszkodni akarok, inkább köszönetet mondani. Mára ismét fedél van a fejünk felett. Összehúzódunk, nektek is jut egy sarok, mondták a jó barátok. Jók voltak egymáshoz a magyarok ezekben a napokban. A nevét sem tudom annak a nemzeti szín kokárdás katonának, aki kenyeret hozott a pincébe kicsinyeimnek, és azt sem tudom, ki volt az a fiatal orvosnő, aki áttörte a tankok gyűrűjét, mert azt hallotta, megfázott egy kisfiú. Ma reggel mentek el az orosz tankok a mi utcánkból. Utánuk néztem, kerestem azt az ágyúcsövet, amelyik szétlőtte otthonomat, szembenéztem az ágyuk mellett ülő egyforma ruhás, egyforma arcú orosz katonákkal. Kerestem az emberi vonást a típus emberekben. Riadtságot láttam fiatal arcukon, mint akiknek nagyon nem tetszett ez az egész, de agyukat még egyetlen központból irányítják. A kéz csak egy automata volt, amely a halált szórta ártatlan picinyeink felé, akik az ablakból nézték, milyen háborúsdit játszanak kint a felnőttek. Az orosz tankok eldübörögtek, fellélegzett a ház, fellélegzett és megelevenedett. Nagytakarításhoz kezdtek az asszonyok. Hordják az üvegcserepeket, elkerítik az omladozó rést, a lépcsőházban már vidáman beszélnek arról a háziasszonyok, milyen összkomfortos forradalom volt ez, víz, gáz, villany, élelem, minden volt. A sarkon megjelent kukoricafőző üstjével egy nagykendős néni is, most tessék, mert holnap már gesztenyét árulok. De, még mielőtt beköszönt a tél, én is és a többi anya is, szeretnénk rendbe hozni otthonunkat, feszít bennünket a munkavágy. Én már azonnal hordanám a téglát, a cserepeket egyenként, mint ahogy a fecske viszi szájában a sarat. Segítsetek nekem anyák, segítsetek nekünk, magyarok.

Kedves Hallgatóink, Napközben címmel tudósításokat hallottak.

Rövid szünet után üzeneteket közvetítünk.

(A hangfelvétel és szöveges adásleírás forrása: Országos Széchényi Könyvtár Történeti Fénykép- és Interjútár Szabad Európa Gyűjtemény, Hungarian Monitoring 56-os hanganyagok archívuma.)

ID: 01241