Szabad Kossuth Rádió Budapest. 
Tizenkilenc óra ötvenkettő perc.

Jó éjszakát gyerekek. 
Ma a csodálatos kavicsról mondok nektek mesét. 
Volt egyszer, hol nem volt, egy nagy fekete erdő, s annak a nagy fekete erdőnek a közepén állt egy fekete tó. Ennek a kerek tónak pont a közepén állt egy nagy kerek, fekete kavics. Ezt a kavicsot Aranyhaj királylány dobta bele, amikor a fekete erdő királya elrabolta apja kastélyából. A csúf Fekete király nagyot nevetett, amikor meglátta, mit csinál a királylány. Azt hiszed, ezzel megmenekülsz tőlem? - kérdezte. De meg ám! - felelte Aranyhaj, mert ezt a kavicsot a jó tündérem tette a bölcsőmbe születésemkor, és azt mondta, ez lesz majd az én megmentőm. Hallotta ezt Jankó, a favágó legkisebbik fia is, aki éppen egy nagy tölgyfát fűrészelt. Amikor elszáguldott mellette a Fekete király paripája. Segített volna ő szívesen a szépséges királykisasszonyon a fejszével, meg a két puszta kezével is, de mire kilépett a fa mögül, már csak a patkók szikrázását látta. Nagy volt a sírás, rívás, Aranyhaj szüleinek palotájában. Hogyne, amikor egyetlen lányukat rabolták el. A király hírnököket küldött szerte az országban, hogy aki visszahozza Aranyhajt, annak menten leánya kezét és fele királyságát adja. Özönlött is a sok jelentkező, voltak közöttük koldusok és királyfiak. Mind fogadkozott, hogy egy életük, egy haláluk, ők bizony nem nyugosznak addig, míg ki nem szabadítják a királylányt a Fekete király sziklavárából. El is indultak, vagy kétszázan, volt ki díszes hintóban, de bizony, csak a fekete erdő széléig jutottak el, mert ott égig nyúló kőfal állta az útjukat. Nem tudott azon átrepülni, csak a madár. Jankó is hallotta a hírnökök dobszavát, akik már csak akkor jutottak el az erdőszéli kis favágó viskóhoz, amikor már mindegyik jelentkező visszafordult a megmászhatatlan fekete sziklától. Elhatározta hát, hogy most pedig ő indul neki. Sírt, rítt az édesanyja, mert nyolc fia közül ezt a legkisebbiket szerette legjobban. Maradj itt közöttünk, könyörgött neki még akkor is, amikor nyakába akasztotta kis tarisznyáját. Látod, mennyien elpusztultak, holló, meg keselyű támadta meg őket, a Fekete király gonosz madarai, a másikat meg kígyó marta meg, amely elindult a sziklarésekből. Maradj itthon közöttünk, hiszen nem is ismered az Aranyhaj királylányt. Dehogynem ismerem, felelte a fiú. Talán az egész országból én ismerem egyedül, hiszen éppen ezért akarom megmenteni a Fekete király rabságából. Felcsillant a szeme, úgy magyarázta. Édesanyám, ha maga még látott gyönyörűséges teremtést, az arca fehér, mint a hó, szeme kék, mint az ég, a szája piros, mint a cseresznye, a haja úgy szikrázik, mint a nap. Látom, szereted a királylányt, mondta az anyja, és megcsókolta. Eredj, próbáld hát visszahozni a fogságából, én mást nem tehetek, mint imádkozok érted. Elindult hát Jankó is, mint előtte már annyian. De nem a fekete … hanem a nagy kerek, fekete tó felé vette az útját, mert emlékezett a kavicsra, amit Aranyhaj bedobott, és a szavaira is. Amikor odaért a tóhoz, nem sokat tétovázott, levetette ruháit, és elkezdett úszni a közepe felé. Csöndes volt a tó, fekete liliomok úsztak a felszínen. Jankó azt hitte, hogy ezek amolyan ártatlan virágok, de tévedett. Alig úszott néhány métert, a virágok tömege fogta körül. Vastag iszapos karjuk kinyúlt, fekete fejükkel mindenáron a víz alá akarták nyomni, alig tudott tőlük megmenekülni. Utána már azt hitte, zavartalanul elérhet a tó közepére, de tévedett. Nagy sziszegő fejű, tarka kígyó csavarodott elébe. A kavicsot akarod? - sziszegte gyűlölködve, na, azt ugyan sose hozod fel, mert menten megöllek, és már tátotta is hatalmas lángoló száját. Igen ám, de arra nem gondolt, hogy Jankó magával hozta éles kis bicskáját. Elővette, egy, kettő, a sziszegő csúf kígyófej már le is vált a karó vastagságú tekergőző törzstől. Na, most már igazán nem akadályozhat semmi, gondolta megkönnyebbülten, és tovább úszott. Már-már odaért a tó közepére, ahová a királylány a kavicsot dobta, és készült lebukni a víz alá, amikor egy hatalmas varangyos béka ugrott elé egyik vízililiom levelei közül, félelmetesen forgatta zöld szemeit. Brekeke, brekeke, a kavicsért ugyan ne mennél, Brekeke fenyegetően, és már készült is Jankó fejére ugrani. de a fiú hirtelen a víz alá bukott előle, lábával megkereste a lapos kavicsot, felvette és olyan könnyedén visszaúszott, mintha szárnya segítené. Amikor kiért a vízből, kezébe vette a kerek kavicsot, és megkérte. Na, most segíts tündérasszony. Lett erre nagy zsongás-bongás. Az egész fekete erdő hirtelen szép, aranyos zöldbe öltözött. A fekete tó vize fodrozódni kezdett, és a fekete liliomok ezüstös fehéren úszkáltak a víz tetején. A kavicsból pedig előlépett egy icike-picike kis tündérlány, és pirinyó szárnyat nyújtott át Jankónak. Ezt vedd fel, ezzel átrepülöd a fekete sziklát, és elveszed a királylány, tündér királynőm legkedvesebb keresztlányát. Ezt mondta, és ezzel el is tűnt. Jankó azt hitte, álmodott. De nem. A szitakötő nagyságú két kis aranyszárny ott csillogott a kezében. Odaragasztotta a vállaihoz, és halljatok csodát, repülni kezdett, mint a madár. Repült erdőn, bokron át, és a fekete sziklát is könnyedén átrepülte. Egyenesen a várkertben szállt le, ahol az Aranyhaj királylány búslakodott. Hát, senki se jön már az én megmentésemre? - kérdezgette. Itt vagyok, szépséges királykisasszony, szállt le eléje Jankó a láthatatlan szárnyakon. Magához ölelte a csodálkozó királylányt, és repült vele vissza, egyenesen a szülők karjaiba. Volt nagy öröm, hejehuja, Jankó mindjárt megkapta a fele királyságot és ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak, Aranyhaj királylánnyal. 
Jó éjszakát gyerekek. 
Húzzátok magatokra a takarót, és aludjatok jól.

(A hangfelvétel és szöveges adásleírás forrása: Országos Széchényi Könyvtár Történeti Fénykép- és Interjútár Szabad Európa Gyűjtemény, Hungarian Monitoring 56-os hanganyagok archívuma.)

ID: 01253