Szünetjel. Szabad Kossuth Rádió Budapest. 21 óra 15 perc. Magyar írók szólnak. Jankovits Ferenc, Háy Gyula, Weöres Sándor, Gergely Mihály, Vészi Endre és Fodor József írását hallják. Forradalom. Jankovits Ferenc verse. A verset október huszonötödikén, csütörtökön éjjel, ágyúdörgés közben írta és diktálta is le az Írószövetség kérésére azzal a közös reménnyel, hogy az Irodalmi Újság péntekre tervezett számában megjelenik. Rajtunk van a világ szeme! Mert, ugye, milyen érdekes a forradalmi szent zene: Gyásszal, vérrel. S bár zengene hat napon át ez a híres magyar pokoltánc: melyben a kidőltek vérben fekve hallgatják a földet, s az élők, fegyverrel a kézben, tankra hágnak meghalni merészen: talán még tapsolna is a világ, szegény magyarnak, hogy így kivágja a legszebb forradalmi áriát! Mi lesz még ebből? zokogja a sok szentszéki nagy, a farizeusok itt is, amott is hallatván szavuk, kik nem a népet könnyezik, csak önmaguk! De mi már tudjuk mi lesz, csak magunk leszünk! És magunk is maradunk! S uralkodunk! Magyar nép, más urat ne ismerj el magadon: csak magad! Tudjuk mi lesz, mert tudjuk, ami van: Forradalom! De hazánk minden kis zugaiban! Forradalom! Hogy kitakarítsuk a port! A rádió is hiába rikolt: hogy hagyjuk abba, mert ha az ég szakad ránk Istenestül akkor is a mi munkánk: Forradalom.! Véres könnyekkel virrasztjuk az éjt, Sebeinkkel kiáltunk, - hát kiért? Még talán urakért? Soha! - dörgik az ágyuk, és mi az ágyuk torkával kiáltjuk: Soha! Ne féljetek, most jő meg ünnepe dicsőült holtainknak! Fejünk felett az idők órái ingnak, és ütnek: Itt az idő a boldogságra, szegény magyar, te ezer éves árva, te mindöröktől fogva mostoha. Most forrunk ki a gondból: minden szennyünkből, mint a must! Úgy habzódva, mint azoknak a vére, kik életadva esnek az utcák kövére: s egy nemzetnek parancsol szellemük. Ellenük volnál? Soha! Csak velük: Hisz jót akarnak! Mit akar még az ármány ott, ahol egy nép küzd magáért árván? Hősök vérével írom a falra ezt: akármily szívszaggató ez a perc, az élet perce! Úgy gondolj a halálra, hogy itt a nemzet végre talpra áll! És élni kell! Élni kell nekünk, mert úgy, mint a gyermek, hívnak magukhoz a teendő tettek, és bíztak mátka, anya, feleség. Igaz, élni kell. Mindörökre még. Engem is mátkádul jegyeznek, élet, a hozzád fűzött szép, komoly remények! És nem kellenek segítő kezek, segíts magadon, Isten veled. Im memoriam. Írta Weöres Sándor. A zsarnokról álmodtam, nagy, zsúfolt teremben szónokolt, s előadás után nyájasan sétált a padsorok között. Egy ifjú hölgy galambbá változott, és vállára szállt, majd az üres folyosón járkált velem, mely tündökölt, s végén tárult a végtelen, hol felhők, kócbabák, és mennydörgő hadak átsejlő ködként mind ugyanez ölben nyugszanak. Háy Gyula írását hallják. Semlegességet. Mondjuk azt, hogy soha többé? Könnyű a súlya ennek a jelszónak. Hisz, ha bármikor, bárhogyan hasonló helyzetbe hozna bennünket a zsarnokság, amitől mentsen meg bennünket a sors és népünk vasakarata, nem mondanánk, hogy soha többé, hanem azt mondanánk, újra, és ha kell, ezerszer újra. Sem vér, sem halál nem riaszt vissza bennünket, ha a szabadság veszélybe kerül. Mondjunk tehát kevesebbet, mint azt, hogy soha többé? Nem, ennél többet akarunk. Biztosítékot akarunk arra, hogy szabadságunk, testünk és szellemünk szabadsága soha többé nem kerül olyan végveszélybe, hogy csak a véres utca tudja onnan kimenteni. Hol a garancia? Hazánk jövőbeni külpolitikájában. Magyarország hősi harci kitépte és kitépi magát az egyoldalú szerződések, a fegyveres megszállás bilincseiből. Nem vezethet bennünket pórázon többé egyetlen nagyhatalom sem, ettől már csak egy lépés az, amit kívánunk, kiáltsuk ki, és ismertessük el Magyarország semlegességét. Előttünk a példa, Svájc és újabban Ausztria. Micsoda lehetőségei az anyagi és szellemi felvirágzásnak. Akarjunk semlegesek lenni, és nem lesz, aki megakadályozza. A szabadságszerető kis népek védőbástyája a semlegesség. Ezt akarjuk. Beszélgetés fiammal. Gergely Mihály írása. Majd, ha végképp elcsitul a vihar, elsimulnak a háborgó tenger hullámai, és fiam faggatni kezd a mostani napokról, egyre szívszorítóbban érzem, hogy lesznek majd kérdései, melyek elállítják lélegzetemet, szám dadogva keresi a választ. Tudom már, hogy nem lesz erőm kimondani azokat a szavakat, mert a büszkeség pírját a szégyen, a gyalázat elviselhetetlen, halálos sápadtsága váltaná fel. Szégyenét, mely szinte egyetlen mocsokfolt szennyezi be, a dicsőség ... Ó, milyen büszkén felelek majd fiamnak, ha kérdi, mondd apa, miért is kelt fel akkor Budapest, egész Magyarország népe? Miért hullt el akkor annyi ezer magyar? Azt felelem majd. E napok el nem oltható tűzétől újra lángolva, a szabadságért fiam, a szabadságért, melyre sóvárogva várt ez a nemzedék, mert élete annyi kínja, gyötrelme, szolga alázata mind ezt áhították. Azt felelem majd, az emberi méltóságért, a nemzet önérzetéért harcoltak fiam, mert annyiszor alázták meg tizenkét év alatt azok, akik szavakban másról sem tudtak beszélni. Azt felelem majd, az igazi néphatalomért haltak meg annyian magyarok fiam. Azokban a napsütéses és ködösen borongó, esős, ezerkilencszázötvenhatos, októberi napokban. Azt felelem majd, azért kelt fel az ország, mert bár kicsi a népünk, mennyi is, alig tízmillió, de méltóságos nagysága nagy nemzetekével felér. Mert béketűrő, munkálkodó, jó szomszéd ez a mi népünk, és türelmes, mint a szelíd barmok. De ha a szája eltelt a keserű ízzel, szívében nem fér el már tovább a harag, a gyűlölet árja, nincs hatalom, mely fellobbanó lángjait elolthatná. Azért fiam, mert, várjál csak, apám, szól majd közbe fiam. Ezt mind sejtem már, érzem már, csak így tehettek, de kik ellen kelt harcra akkor a pesti ifjúság, egész Magyarország? Hogy kik, kik ellen, kik ellen is? Szám remegni kezd majd a szégyentől, mely jéggé fagyasztja az egy pillanattal előbb újból felforrósodott szívet, a vér utolsó cseppjeit is kikergeti arcomból, s csak dadogni, dadogni tudhatok majd. Csak dadogni fogok, hiszen akkorra már olyan mélyre süpped e napok szégyene, a hőstettek tengerében, melyeket tankok ellen puszta kézzel harcba induló tizenhét éves fiúk és lányok örök időre engedelmes szolgaságba görnyedtnek vélt munkások, népük sorsáért reszkető egyetemisták, értelmiségiek mutattak fel a világnak száz év után újból visszaadva a magyar nép tündöklő fényét, és rettegő félelmet keltve azokban, akik immár készek voltak elhinni népünk egykori, szent nagy emlékei után is, nem más már a magyar, csak szolganép. Megalázottságában, megtörtségében mindörökre elgyávult nép. Apám, mindezt már értem, értelek már, de kik ellen, kik ellen, erre felelj. Feleljek? Ezt a feleletet keresem ezekben a szörnyűségesen véres, és büszkeséggel eltöltő történelmi vihar utolsó néhány napjában is. Kik ellen is harcol Budapest? Kik ellen, kik voltak azok, akik annyira megsanyargatták ezt a népet, hogy a harag ekkora tengere gyűlt össze benne, s úgy fog elseperni mindent, ami korhadt, hazug, mocskos, kóklerség, kabaré, törpeség csak volt utolsó évtizedében. És, hogy oly higgadtsággal, tisztaszívűséggel tudja félretolni magától a másfajta hamisakat, akik azt hiszik, az ő idejük jött el, hogy az új önkény helyébe visszaültethetik a régi zsarnokságot, hogy ily bölcsességgel keresi emberséges jövője felé vezető egyetlen, igaz útját. Nem, ezt senki el nem hitte volna erről a népről. De kik ellen is kelt fel ez a nép? Össze kell majd szednem minden erőmet, hogy kiszakíthassam a szavakat. Néhány ember ellen fiam, akikben bízott egykor a nép, s akik aztán megcsalták, elárulták a népet. Aztán, aztán eszelősen, húsz körömmel is ragaszkodtak a hatalomhoz, melyet rég megvont már tőlük a nép. De, mert lövethettek, hát lövettek, mert behívhatták egy másik nép tankhadosztályait, hát behívták, és készek voltak a pusztulás szélére taszítani az országot. Eláll a szó. Érzem, akkor sem lesz erőm folytatni, hiszen úgy sem értene meg a fiam, amikor itt élve, e hős városban, a jelen napjaiban sem érthetem a szörnyű, döbbenetes tragédiát, a tragédia e néhány méltatlan, hitvány szereplőjét. Igen, igen érzem már, ha majd ide érünk, mindig gyorsan be fogom fejezni a beszélgetést, s talán még a neveket is el kell hallgatnom. Rákosi, Gerő, Farkas, akik jelképei e kis számú, törpévé zsugorodott csoportnak, akik ellen egy népnek kellett feltámadnia, hogy meglelje szabadságát, szunnyadó erejét. Igen, tudom, ha már ötödször, tizedszer meséltet e napokról fiam, többé már nem is fogja feltenni a kérdést, de kik ellen, kik ellen is apám? Mert akkorra már ő is érteni, érezni fogja e nép nagyságát, s a nép dicsősége olyan, hogy elfeledi a méltatlanságot, a szégyen teljeset, csak a tisztát, a hősit őrzi tovább. Igen, e népnek, ez a nem ismert nagysága adja meg a jelennek az erőt, hogy ne vétse el az egyetlen igaz utat, hogy e forradalom, a nép forradalmának becses, drága gyümölcseit érlelje meg, s hogy az unokák büszkén őrizzék az elesett hősök emlékét. A felkelt nép nagyságát, hogy soha többé ne engedje maga fölé nőni véres kezű zsarnokokat. Egy távoli üdülőhöz, vérzivatarból. Vészi Endre verse. Sétálsz a pálmafák alatt, lágy föveny itt a lábnyomod, füstbe és lángba omlanak szegény lakások, házsorok szürcsölöd lassan a teát, üdülő úr, derűs, kövér meghalnak fiúk és apák, sikolt a könny, a tűz, a vér nem lesz, ki téged eltemet, a föld kidobja tetemed s a tészta nép oly gyűlölettel emleget, mint egykor Haynau nevét. Viharban. Fodor József verse. Két napja vetődöm, mint délben a tört falevél S vihar bábja, s mint ki oly gyönge, hogy már alig él, Kint csörögnek a puskák, s mély hangú ágyúk morganak, S a piros földre piros vért szórnak a zord hadak Véres az ősz, de az ember vad színe még véresebb, Seb földön, fán, testen, és harca-tört szíven csupa seb. Egy nagy fájásban élek, s körül száz rém és dühök, Fenn az égben dübörg a lég, s lenn dübörg a rög, Künn az erdőn hullás csend és ősz - s benn a halál. Két vég közt verdes a lélek, szegény, a szív megáll. Az életünket vad-vad gyom verte, ó vad bűnsereg, S mint zord ítélet vak bíró, most szólnak a fegyverek. Ó, ember, ki jót vársz még, s nagyot akarsz, s mást, szépet itt, Okulj e vérből, s engeszteld, gyógyítsd a ma sebeit, Ó jobb vezér, s cél: s mit a remélt, hitt, jobb holnap ad, - Békült legyen végre s boldog e vérző nép, és szabad. Magyar írók szóltak. Jankovits Ferenc, Háy Gyula, Weöres Sándor, Gergely Mihály, Vészi Endre és Fodor József írását hallották. (A hangfelvétel és szöveges adásleírás forrása: Országos Széchényi Könyvtár Történeti Fénykép- és Interjútár Szabad Európa Gyűjtemény, Hungarian Monitoring 56-os hanganyagok archívuma.) ID: 01262