A rádió mellett. Jobbágy Károly verse, elmondja a költő.

Rólunk beszélnek minden nyelven, sikong az éter is, csodál, Dávid harcol Góliát ellen. Nép milliók aggódva nézik, hányan indulnak halni mind, s küldi a nép ifjú vitézit. Fiatalok, még alig éltek, s füttyöngő golyók hangja közt támadnak neki a pribéknek. Mi nem akartunk híresek lenni, ilyen áron meg semmiképp, hisz bánatunk már végtelennyi. De nekünk mindig az jutott, hogy a világ minket csodáljon, s fiaink kapják a golyót, míg ágyútól gyors lövés pattan, a falról Petőfi figyel, ahogy járkálok egymagamban, úgy járkálj te is átkozódva. Európa újra csendes, óh, csak minket húz a sors karóba, csak minket öl száz év után is ugyanaz, aki hajdan ölt. Hogy hányan hullunk, sose számít, mások csodálják bátorságunk. Mi meg naponta meghalunk, dzsida s golyó veri át hátunk, de megmutatjuk a világnak,  hogy mikor mindenki lapul, csak a rádiók kiabálnak, mint akinek már mindenképpen minden mindegy, hát életet adunk szabadságért cserében. És ha a sors minket úgy büntet, merthogy tűrtünk tíz éven át, felmutatjuk véres fejünket, tudjuk, hogy mindent megbocsát.

(A hangfelvétel és szöveges adásleírás forrása: Országos Széchényi Könyvtár Történeti Fénykép- és Interjútár Szabad Európa Gyűjtemény, Hungarian Monitoring 56-os hanganyagok archívuma.)

ID: 01346