"Egy eljegyzés története" Harsányi László elbeszélése. Felolvassa a szerző. 

Volt nekem egy csodálatos kislány ismerősöm, nem volt szép, bájos volt, emlékszem, egyszer, amikor szokás szerint hanyagul magamra dobtam a sálam, összevonta a szemöldökét és apró kezével megigazította a rendetlenül felrakott meleg gyapjút. Ahogy törékeny, vékony ujjait, amelyben külön-külön is szerelmes voltam ott éreztem a nyakamon, mintha kicsiny virágszirmok simogattak volna végig. Fölemeltem az állam, hogy jobban rendbe tudja hozni azt, amit én elrontottam. Megdicsőült mosollyal úgy álltam ott, mint jég a táborhegyen. Ilyen apró emlékekből raktam össze őt egyszerű és közvetlen perceket idézve vissza, s mikor mellettem volt, mintha világosabb lett volna minden. Közben dolgozott, s amíg én egyetemre jártam, ő fillérekből rakta össze jövendő életünk alapjait. Én tervezgettem, ő pedig már építgette csodásan elképzelt együttlétünket. Mert azt is megbeszéltük már, hogy megtartjuk az eljegyzést. Csak az idő volt még hátra, várni akartunk az esedékes ösztöndíjamra. S amit ő gyűjtögetett, s amit én összeraktam abból megtudjuk venni azokat a fenséges aranykarikákat, ami csak jelképezi mindennél szorosabb, erősebb összetartozásunkat. De hát ez így szokás. Mondtam is neki, hogy meglátod, egy fejjel magasabbak leszünk utána. És hányszor mentünk vidám egymásba-karolással végig az utcákon nevetve mindenen, akár illett az hozzá, akár nem. Ahogy most visszagondolok mindenre könny és egy mosoly is borítja el az arcom és emlékszem, emlékszem az első csókra. A Rákos patak mellett laktunk mind a ketten, egy utca távolságra egymástól. Én minden este megvártam, míg kinyílik a kiskert kapu és egymáshoz idomítva lépéseinket csöndesen néztük a hold villódzó fényeit a patak folydogáló vizén. Akkor, akkor este is fönnragyogott a hold. Hűvös szellő húzta rajtunk összébb a kabátot. Belekaroltam, ő pedig bő ujjú kabátjába dugta a kezét és én a szöveten keresztül éreztem vékony ujjait, olyan törékeny volt az egész kislány, mint egy születő virágpalánta. De az idő letelt, hazafelé kellett mennünk, s ahogy megálltunk, a fák levelein keresztül szűrődő holdfény fenséges rajzokat írt az arcára. De nem mertem megcsókolni. S akkor, ahogy ott álltunk kívül szótlanul, belül pedig égő, váltakozó érzéssel fölágaskodott és két kezével magához húzta a fejem. Meg ne fázz, mondta és megcsókolta a homlokom. De akkor már nem bírtam tovább és átöleltem, s úgy adta oda a száját, egyszerűen és csodálatosan, mintha ennél természetesebb dolog nem is lenne a világon. Ilyen volt ő és ilyen volt a mi szerelmünk. És azon kívül, hogy ő dolgozott, én pedig tanultam, nem is gondoltunk másra. Én pedig emlékezem. Jogom van hozzá, a múlt örömeit és fájdalmát most magányosan hordom, s ha beszélek vele vasmarok tarja fogva a torkom. S nem tudok sírni, pedig szeretnék. Egy héttel ezelőtt, amikor már harcok dúlták föl a várost, naponta többször átmentem hozzá. Mi lesz velünk most? Kérdezte tőlem most már igen általánosan. Mi lenne? Feleltem én szigorúan. Élni fogunk és győzünk és szabadok leszünk. Nem vagy te elég szabad? Borította be a könny fénylő kék szemét. Nem én, hanem mi. Világosítottam föl őt. Pedig csak játékból kérdezte tőlem, csak annyira egyek voltunk már, hogy néha egymásra mosolyogtunk, ő ugyanazt gondolta, mint én és ilyenkor rendszerint átöleltem. Pénteken, huszonhatodikán aztán együtt mentünk be Pestre Rákosfalvára autóztunk, de elhatározta, hogy nem hagy el egyedül elindulni. Én harmadszor, ő először látta a széttört ablakokat, én harmadszor, ő először rémült kitágult szemekkel a puska és gépfegyver őrjítő ropogásától. Énnekem be kellett mennem, felkutatni egy hozzátartozónkat, aki már hatodik napja sem kép, sem üzenetet nem közölt. Hogy könyörögtem neki, hogy maradjon otthon, menjen át hozzánk, édesanyám és húgom ott van vigyáz az ő szüleit, nekem nem történik semmi bajom. Ott könyörögtem, de hiába, ő velem jött. És mikor már nem tudtam megakadályozni, hogy ne jöjjön velem, elhatároztam, hogy az úton elmondom neki azt, amit már régen akartam. Elindultunk. Ezt mondtam neki. Idefigyelj, ha hazamegyünk, holnap megtartjuk az eljegyzést. Erre egy külön ok. Miért? Nyílt kerekre a szeme. Megállt egy fél pillanatra. Mert - mondtam én neki határozottan - mert így jobb. De ami itt következik, azt nem közöltem hangosan. Ha később a harcokban velem történik valami, legalább, legalább arra a kis időre is Isten és ember előtt is egymáshoz tartozunk. És, hogy milyen a sors, arra csak akkor jöttem rá, amikor [...] most ő megszólalt. Szóval holnap. Holnap, feleltem én, s előhúztam a zsebemből a rózsaszín papírba csomagolt két karikagyűrűt, amit egy hónappal ezelőtt amint írtam az ösztöndíjamkor megvettem. Túl [...] és nálam volt. Ott csillogott a kezemben a két csodásan sárga fényű ékszer. Megfogtam az ő kezét és összecsuktam egymásba simuló tenyerünkben a gyűrűket. Ekkor már sírt is. Holnap, mondta ő könnyein keresztül, rám emelte mosolygó szemét és már nevettünk. Ez ott volt a Fehér út környékén. Amikor beértünk Pestre, amikor elértünk a Nemzetihez, ott már erősebb volt a puskák zaja. Félt, szorosabban átfogtam és egy erősebb, élesebb lövésre magamhoz húztam. Igen közel lőttek, hallod? Kérdeztem, de nem válaszolt. Amikor meghalt mellette álltam, a golyó a halántékát érte. Azt éreztem, hogy karja megrándult, erősebben megszorította a kezem, aztán elernyedt és nekem olyan csodálatos teste ráhanyatlott az utca kövezetére, nem mint akit eldobtak, hanem mint akit elengedtek. Homlokán a most csapzott szőke haja alól halvány érben szivárgott a vér. Hát elmentél. Mondtam neki, s nem törődve a körém sereglő emberekkel, letérdeltem melléje. Itt hagytál. Mondtam neki szemrehányóan. Te mondd meg, hogy miért? Bal kezét amelyik ott feküdt kabátja mellett mint egy törött madárszárny felemeltem és odaszorítottam a homlokomhoz. A zsebemből elővettem a két gyűrűt. Fél kézzel kibontottam a rózsaszín papírt, a kisebbik karikagyűrűt ráhúztam fehér ujjára. Most eljegyeztelek, tudd meg. Megcsókoltam a homlokát is, meg a kezét is. Ott feküdt, csukott szemén és félig nyitott száján néma csodálkozással egy eltévedt orosz golyó ölte meg. És azt mondom neked, innen messze tőled, fohászkodj valakihez odafönt, hogy legyen végre vége már a tévedéseknek.

(A hangfelvétel és szöveges adásleírás forrása: Országos Széchényi Könyvtár Történeti Fénykép- és Interjútár Szabad Európa Gyűjtemény, Hungarian Monitoring 56-os hanganyagok archívuma.)

ID: 01347