Szünetjel

Itt a Szabad Kossuth Rádió Budapest.

Kedves hallgatóink, Németh László írását olvassuk fel, "Emelkedő nemzet" címmel

Amikor tizenhárom évvel ezelőtt a második szárszói konferencián utolszor találkoztam a fiatal magyar értelmiség színe-javával s tudtam, hogy tán sohasem szólhatok többé hozzá; végigtekintettem az akkor lezáruló koron, figyelmeztettem őket, ne higgyék el, hogy ez a két magyar évtized, az azóta annyit emlegetett Horthy-korszak, nemzeti szempontból olyan meddő és gyatra volt, mint a rendszer, amely nevét adta.
Az igaz, hogy a Tanácsköztársaság bukását követő ellenforradalom elsikkasztotta a magyar forradalmat, s Habsburg-császár nélkül, de súlyosabb formában a Habsburg-birodalom maradványait restaurálta. A magyar nyelvet törő tengerésztiszt a kormányzói székben jelképe volt annak, ami történt. Egy kis képességű, anakronizmust jelentő réteg kormányozta az országot. Ennek a rétegnek azonban volt egy előnye más későbbi, még kisstílűbb, s szintén anakronizmust jelentő rétegekkel szemben: hogy nem volt túlságosan népes. 
Miután egy kicsit megszívta magát, nem avatkozott túlságosan mélyen az életbe sőt bizonyos bűntudat is fejlődött ki benne. A magyar társadalom fejlődését, ha nem is segítette elő, de akadályozni is csak kis mértékben tudta. S épp ez az ellentét, a reformokra képtelen maradi vezető réteg, s az alatta a maga életéhez bátorságot kapó társadalom  döbbentett rá engem előbb halk remény, aztán a bizonyosság formájában, hogy a magyar a rend ellenére, melybe beleszorították, emelkedő nemzet.
Ez annál feltűnőbb volt, mert ugyanebben az időben Európának több nagy népe nyugaton s keleten jövő jóléte, s új technizálódása ellenére, a hanyatlás jeleit kezdette mutatni.
Az emelkedés főként szellemi és gazdasági téren volt szembeszökő. Mindig nagy honvággyal néztünk a reformkorra, a szabadságharcot megelőző évtizedekre. Az igazság azonban az, hogy akkor közel sem volt annyi nagy írója, művésze, muzsikusa, tudósa ennek a nemzetnek, mint a joggal megbélyegzett Horthy-rezsim alatt. Két nagy nemzedék dolgozott egymás mellett, a viszonylagos szabadságot a lényegek kimondására, az elviselhető korlátozást a klasszikus tömörítésre használva ki. A magyar zene ebben az időben emelte a világ fölé az első kultúrhistóriai jelentőségű nagy nevet, Bartókét, s az ismeretlen, nyelvébe zárt magyar irodalom ekkor támasztott reményt, hogy ugyanezt megismétli.
De csaknem ugyanilyen volt a haladás gazdasági téren, ahol pedig az állam tehetetlensége szinte megakadályozta csaknem teljesen a nagyobb méretű kezdeményezést. Különösen a kisemberek bizonyították be, hogy a magyar gazdaságilag is tehetséges nép. A halogatott földreform ellenére százezrek szakítottak le maguknak egy darabka földet, amelybe szorgalmukat beleölhették. Jól gazdálkodó kisbirtokok, kertek ezrei lepték el az országot, nem véletlen, hogy épp ebben az időben merült fel Kert-Magyarország terve, a szövetkezet minőségi gazdaságokból fölépített, okosan iparosított, kertész-színvonalon álló, gazdáktól megművelt magyar föld látomása. Ezzel egy időben az ipari munkásság szakképzettsége, általános műveltsége is megnőtt. A főváros körüli kertvárosokat az ő házacskáik népesítették be, s nem volt vad álom többé a másik gondolat, az értelmiségi színvonalra emelt munkás és parasztnép, s a néphez húzó értelmiségnek testvérlesülése, egy értelmiségi társadalomban.
Ahhoz, hogy a nemzet emelkedésében igazán bízni tudjak, egy hiányzott: a nemzet erkölcsi és politikai érzés dolgában nem állt olyan magasan, mint szellemileg. Szinte a legelemibb összetartás is hiányzott; az elért vívmányokat félő volt, könnyű lesz kicsikarni a kezéből. A megszálló német csapatok rendőrei mondták, hogy egy országban sem kaptak ennyi följelentést. Még vége sem volt a háborúnak, már megkezdődött a kergetőzés az új pozíciókért, a másik magyar fölajánlása a jövendő gazdáknak. Tisztelet a kivételeknek, de a magyar természet nem nagy ellenkezéssel, sőt sokszor igazán könnyű szívvel viselte, hogy legjobbjait kiemeljék a fészekből. Ami történt, egy kelet-európai nép sem kerülhette el, de hogy ez így történt, annak a magyar sunyítás és irigység majdnem olyan mérvben volt oka, mint az idegen ügynökök szolgalelkűsége.
Az elmúlt hét azért volt óriási élmény számomra, mert ez a néhány nap mutatta meg, nemcsak nekem, de az egész világnak, hogy a magyar nép erkölcsileg mekkorát emelkedett. Hiszen nem mondom, voltak jelek rá eddig is. Még a tömlöcszerű elzártságban élő elfeledtetett ember is érezte, hogy az ifjúságból más levegő csap fel, mint kortársai közül. De hogy a nemzetgyötrésben, megaláztatásban így összeforrt, hogy diákok, munkások, katonák minden előzetes szervezkedés nélkül közös elszántságukban így megszerveződhettek, a vezér nélküli fölkelésnek ez a csodálatos látványa meghaladta nem reményemet, de a képzeletemet.
Sajnos azok közé az emberek közé tartozom, akik a természettől a veszélyt látó képzeletet kapták súlyos ajándékul. A forradalom vidéken ért. A sok éven át tartó rettegés, az aránytalan munka, az erkölcsi nyomás börtön nélkül is összeroppantott. Harmadéve beteg vagyok, az utolsó hét, egy izgalmas bemutató még rontott az állapotomon.
A forradalom kitörése előtti nap azzal az elhatározással utaztam vidékre, hogy kiadatlan kézirataim rendezésének élek, s nem térek vissza többé a fővárosba. A rettenetes aggodalom napjai után csak egy éjszakát birkóztam az örömmel, azóta már csak a felelősség szorítását érzem, amit ma minden értelmiségi embernek éreznie kell.
Az utolsó ötven év magyar szellemi fejlődése világosan fölírta a nemzet elé a célokat, amelyek felé egy magyar forradalomnak törekednie kell. 
De az utóbbi évtizedek gazdái tudták, hogy miért irtották a könyveinket. Ezt a magyar eszmevilágot kevesen ismerik, s most őrájuk, a kevesekre vár, hogy a nagyszerű lökést, amelyet a nemzet eltökéltsége adott, ne engedjék félresiklani. Még csak annyit láttam, amennyit a rádió, s a vidéki események látni engedtek, s már világosan állt előttem a veszély, a közvetlen, hogy a nemzet szent felindulásában az indulat sugalmazására hallgatva olyasmit talál elkövetni, amit később nem lehet jóvátenni. S a kissé távolibb, hogy mialatt az egész fegyvert fogott nép figyelme a szovjet csapatok kivonulása felé fordul, az új pozíciók felé csörtető emberek, akik régi fényük visszatérését várják, megfelelő hadállást foglalnak el, s a forradalomból ellenforradalmat, az 56-os magyar szabadságharcból holmi 19-es kurzust csinálnak.
Kinek kell ezt megakadályozni, ha nem nekünk, akik látjuk, mit lehet itt elveszíteni. Az alól, hogy szóljunk, felmentést a halál, vagy még az sem adhat. Az első alkalmi autóval Pestre jöttem, szobámba zárkózva ideültem, mint valami gépfegyver, az írógépem mögé, hogy amíg bírom, kattogtassam. Gépem mellől arra a fiatal lányra gondolok, akinek a Kálvin téri ház tetején valamennyi férfitársát kilőtték, s ő tovább járatta a fegyvert, amíg csak fiatal feje is oldalt nem konyult. 
Nem tudom, pontosan így történt-e, de az én szívemben ez a lány most a múzsa. Ő int a háztetőről: rajta, öreg hullajelölt! Ha én odadobtam szép ifjú életem, mi az neked, szegény emberi maradvány, a magadét megtenni.

Kedves hallgatóink, Németh László írását olvastuk fel, "Emelkedő nemzet" címmel.

(A hangfelvétel és szöveges adásleírás forrása: Országos Széchényi Könyvtár Történeti Fénykép- és Interjútár Szabad Európa Gyűjtemény, Hungarian Monitoring 56-os hanganyagok archívuma.)

ID: 01359