Itt a Szabad Kossuth Rádió Budapest
A pontos idő 7 óra.

Kedves hallgatóink, ma november 2.-a Halottak napja van. Ez alkalomból hallgassák meg Füst Milán megemlékezését. 

Barátaim! Annyi szenvedésben és új nagy reménységekben társaim! Hallgassatok reám! E hősöket, akik itt feküsznek némán, fennkölt lelkül elszántságától mindig összeszorított szájjal, e hősöket, sok mindenét siratja és magasztalja most e nagyvilág. Dicsérik mindenek előtt páratlan, soha el nem képzelt bátorságukat, amellyel ennek az egész nagyvilágnak példát mutattak, hogy az ilyen szegény kis ország hű fiainak, mint kell szeretniök a szabadságot és hazát. De példát mutattak kitartásban és erőben is. Vagyis tüzük nem volt szalmaláng. Ők nem futamodtak meg a harckocsik és ágyúk dübörgése elől, ők gyengéd, fiatal mellükkel állva maradtak a vas előtt. Küzdöttek utolsó percükig, és meghaltak. Mindebben a dicséretben és gyászban megtört szívemmel én is osztozom. Magam is lehajlok hozzájuk, mint ti, hogy könnyeimmel árasszam el sápadt fiatal arcukat és immár sajnos örökre önfeledt szívüket. De nem csak ennyi a mondanivalóm most. Megfáradt öreg vagyok. Sok mindent láttam hosszú életem során, de ilyet még soha. S ezt a csodálkozásomat akarom itt elétek terjeszteni, barátaim. 
Arról a soha nem látott fegyelemről akarok szólani, amely ebben a forradalomban megnyilvánult és ez a fegyelem nem csak abban mutatkozott meg, hogy rablás sehol sem történt, közismert tény, hogy a kirakatok betört üvegablakai mögül senki sem lopkodta ki az árut, s már maga ez a körülmény is minden elismerésünket megérdemelné. De még csak nem is ebből áll az a csoda, amely engem létem alapjaiban olyannyira megrázott, s amelynek emlékét a síromba is el akarom vinni magammal. A politikai meggondoltság és okosság, a politikai mérséklet, valamint a forradalmároknak embertársaik iránt való szolgálatkészsége és szívbéli jóakarata volt az a csoda, amelyik újra feltámasztotta szívemben minden szeretetemet honfitársaim iránt. 
Mert ezek a fiúk és ez az egész nép nem nagybirtokosok után kiáltozott, nem papi domíniumok után, nem vagyonokat akart újra harácsolni magának, nem egy megunt dinasztia főhercegeit akarta visszakiáltani ide, nem a főnemeseik reklamáltak. Ebben a tisztes és tiszta és fegyelmezett, tehát gyönyörű forradalomban egyetlen önző vagy fasiszta hang nem hallatszott. S ez az, amire én büszke vagyok, amit nem akarok többé elfelejteni. Óh, bizony ez anyagi szempontból szerény igényű forradalom volt. Sírni valóan szerény és amellett magasztos, mert anyagiakban csak a szerény megélhetésért küzdött s amellett a lélek legfontosabb javaiért. S melyek azok? Az igazi demokrácia és igazi szabadság.
Vagyis nyíltan ki kell hát mondanom a szót, hogy ez a forradalom voltaképp le sem tért a legjobb értelemben vett szocializmus útjáról. Fegyelmezettsége pedig olyan volt, mint a legjobb akaratú és legjobban képzett munkásoké. Tudatos volt, okos és határozott. Elrabolt életét követelte vissza és elrabolt méltóságát. És nem ragadtatta el magát se jobbra, se balra, a méltóságteljes szerénység és mérséklet útairól. És minden túltengést elnyomott és semmiféle szélsőséget szóhoz sem engedett, s ez az barátaim, amit, ha jól meggondoljátok, velem együtt könnyet ejthettek valahányan.
Illetve most látom csak, mindez még nem is elég ahhoz, hogy lélekállapotomat e nagy eseményekkel kapcsolatosan jellemezzem. Azt a vallomás kell itt tennem mindenek előtt, hogy én már nem is nagyon bíztam e nemzet életerejében. Megtört, fáradt, agyongyötört nép ez - gondoltam magamban. És ez a hiedelmem nem is mai keletű. 
Közel harminc éve annak, hogy Németországban egy igen magas rangú úrral beszélgettem egy délután. Nem volt nagyon okos ember, de történelmi tájékozottsága megvolt. Ez a nagyúr akkor így szólt hozzám: 
minden olyan nép, amely sokáig élt rabigában jellemileg végül is elfajzik, nézze meg a lengyel és magyar főrendeket, nem hazáról volt a legnagyobb részük és évszázadok óta, nem a bécsi és egyéb udvarok körül settenkedtek, szorgoskodtak, nem úgy van-e, hogy fölcserélték anyanyelvüket anyagi haszonért, földbirtokokért, méltóságokért árulták el a hazájukat? Szegény nemzetük mindennemű szabadságtörekvését?
És milyen vitézkötésesek, hejehuja nemzedék! Egy magyar báró nagyobbat fúj magából idekint, mint a mi nagyhercegeink. És vagyon-e vajon csökönyösebb, gőgösebb és kegyetlenebb rabszolgatartó a lengyel nemességnél?
Ilyeneket mondott. S nekem azt kellett hinnem, hogy igaza van, s mind ez utóbbi időkig azt mondtam magamnak, hogy igen, az én szegény népem jellemileg csakugyan végleg megtört évszázadok és mindenféle lealázottságában. Mindenbe belenyugszik immár, mindennek behódol, mélyebben ember már le nem hajthatja fejét, mint az én szegény, agyongyötört magyar népem. És hányszor sírtam el emiatt is öregségem könnyeit? A tatár, a török, a német, aztán megint csak a német. Hogy is maradhat meg, ez az árva kis nép a Duna és Tisza áldott és átkozott közén, amely úgy látszik, minden szomszédos hatalom érdekeinek oly kecsegtető és csábító mezeje, hogy is védhetné létét másként, mint hogy hízeleg, alázkodik, mindenbe belenyugszik és mindenkor túlteljesíti azt, amit a hatalmak követelnek tőle? 
Ezt gondoltam mindeddig. De most megalázottságomból fölemelem végre a fejem, és másképpen beszélek. Mert a lengyel, ó, a lengyelek is, amit már sose hittem volna róluk, ők is a szabadságszeretet olyan lángcsóváit vetették ki magukból, hogy megállt az emberben a szív, hogy ki akart szakadni belőle a lélek. Hát még a mieink! E drága halottak életüket áldozták azért, hogy az embernek legnagyobb kincse, hazájukért és szabadságukért. És mi, megmaradottak, életünket akarjuk áldozni azért, hogy az ő ideáljaikat végleg valóra váltsuk. Én öreg életem szívesen dobom oda érte, s ti, fiatalabbak, a könnyeiteken látom, nem akartok mögöttem maradni. 
S már most mégiscsak, hogy történhetett ez a csoda, hogy e két, századok óta szenvedő nép egyszerre ily erőre kapott, a vulkánok erejére és az üstökösök fényével tündökölt? Nem tudok erre más magyarázatot, mint azt, hogy ez a drága ifjúság úgy ott, mint itt, nem főurak elkényeztetett gyermekeiből állt össze, nem is a pöffeszkedésre, gyűlölködésre mindenkor kész dzsentrigyerekekből, hanem a nép viszontagságokhoz szokott gyermekeiből, a mai egyetemi ifjúságból, paraszti, munkás és polgárcsaládokból származó diákok ők, akik a tisztaságnak, becsületnek, az emberiességnek és jóságnak ezt a legszebb forradalmát csinálták Magyarországon a munkásokkal és a népi katonasággal összefogva. 
És én most arra kérlek benneteket, véssétek szívetekbe és emléketekbe, hogy ez így történt, és miután könnyeitekkel már megöntöztétek e sírokat és őszi lombokkal is beborítottátok, vagyis a gyászoló szív parancsainak eleget tettetek, menjetek most némiképp megenyhült szívvel haza, s majd meglátjuk, hogy mi lesz.

Kedves hallgatóink. November 2-dika, Halottak napja alkalmából Füst Milán megemlékezését közvetítettük.

ID: 01416