Szabad Kossuth Rádió Budapest. 
9 óra 30 perc. 

Kedves hallgatóink a forradalmi nép kinyitotta az ártatlanul bebörtönözöttek előtt a börtönök kapuit. Most két lelkész áll egymás után a Szabad Kossuth Rádió mikrofonja elé, hogy mementóként felidézze meghurcoltatását. 
Buchala Ödön lelkész, a kőbányai gyűjtőfogházból szabadult. A szabadság első perceiben meghatódva beszél.

Két évvel ezelőtt jelent meg az Államvédelmi Hatóság három tagja Fancsalon, egy kis Borsod megyei falun, és onnan cipelt el Budapestre a Pest vidéki börtönbe, vizsgálati fogságba. Ott öt hónapig testi és lelki gyötrelmeket szenvedtem, majd aztán a hírhedt Jónás-tanács ítélt el öt évre, és így kerültem ki a kőbányai gyűjtőfogházban, ahol különben Mindszenty hercegprímás úr is szenvedett, mint fogoly, és ahol előttem ugyanolyan zárkákban és ugyanolyan helyen az evangélikus püspök, Ordass püspök úr is szenvedett. Ott tovább tartott a szenvedés, hiszen a koszt az gyatra volt, a körülmények különben, még börtönhöz viszonyítva is nagyon rosszak, és inkább siralomháznak tekintő az, tekintendő az egész börtön, olyan mocsok, olyan piszok, poloska, patkányok közt voltunk, hogy az egyenesen csoda, hogy nem többen betegedtek meg ott, mint ahányan tényleg megbetegedtek. De...
- Milyen volt az élelmezés, ha szabad kérdeznem?
Az élelmezés gyatra volt, úgy szoktam mondani németesen, hogy Schuster Kleister-t kaptunk legtöbbnyire enni, tehát csirizzel főtt valamilyen főzelékféléket. A szörnyű körülmények ellenére tanítottuk a fiatalokat hazafiasságra, tartottam titokban, amikor lehetett, istentiszteletet zárkákon, és így folyt az élet, míg végre a forradalom reggelén arról értesültünk, hogy valóban valóra válik a mi álmunk, és hogy hazafias erők fegyverrel a kézben harcra indultak a zsarnokság ellen. Minket persze akkor még szigorúbban fogtak, még jobban őriztek, de 29-én láttuk azt, hogy letűnt az őrök sapkájáról a vörös csillag, és hu, 31-én végre elénekelhetünk a rácsokon keresztül ki a szabadba és a szabadságba a Himnuszt, és érezhetünk azt, érezhettük azt, hogy rabságunknak vége már, valóban vége már, nem ahogyan azt szoktak énekelni. Ha terveimről valamit kellene szólnom, akkor természetesen, hogy elsősorban ér, érdekel a családom sorsa, mert a családomat teljesen széjjelszórtak amióta le lettem fogva. Remélem, hogy az amnesztia után teljes rehabilitálásban is lesz részem és lesz részünk, még pedig úgy anyagi, mint erkölcsi vonatkozásban. Meggyőződésem az, hogy rövidesen orvoslást fogunk nyerni, és hogy én is népünk üdvére és boldogulására fogok tudni működni munkámmal, természetesen főleg lelkészi munkámmal. Annál is inkább remélem azt, mivel tegnap este már örömmel hallottam a rádió adásában, hogy Ordass püspök urunk megint fogadta el az őt megillő püspöki székét, és hogy a Lutheránus Világszövetség is részt vesz a gyűjtésben a magyar hazafias erők és az egész nép segítségére. Most pedig legyen szabad az én családomat innen üdvözölni, örömmel közlöm velük hát, hogy szabad vagyok, végre szabad vagyok, és üdvözlöm feleségemet, két piciny gyermekemmel Miskolcon, üdvözlöm agg szüleimet, és fiamat, Botondot Tiszaföldváron, üdvözlöm Lindi kislányomat Nyíregyházán a kertészeti iskolában, és üdvözlöm Botond fiam, Norbert fiamat, aki Budapesten, Budán jár iskolába az építkezési technikumba. Mindjárt, nem sokára leszek ott nálatok, addig csókollak benneteket szeretettel.

Makár János református lelkész Kisorosziból Budapestre 40 kilométert gyalogolt, hogy ma mikrofonunk elé álljon. A tiszteletes úr is, mint sok száz és ezer becsületes magyar áldozata lett az elmúlt évek féktelen terrorjának, mert a tiszta eszmét képviselte és mindvégig ki is tartott mellette. Kiállásáért internáló táborba hurcolták. Eljött hozzánk, hogy a Szabad Kossuth Rádió hullámhosszán szóljon az ország református hívőihöz.

Szeretett magyar testvéreim! Szokolyán tíz és fél esztendeig voltam az ottani ősi gyülekezetnek lelkipásztora. Mindenben igyekeztem Isten igéjét, hű szolgálatát a magyar népnek végezni. Akkor is, amikor a magyar népnek a nagy világháború utáni megrázkódtatáson átmenve, átvették a kormány vezetését a kommunisták. Akkor történt az, hogy személyesen is és politikailag is állandóan támadtak. Politikai kuláknak nyilvánítottak és üldöztek állandóan. Igehirdetésemet mindig hallgatták, jegyezték, valahányszor megszólalt a harang, azt mondta a csúcstitkár és a tanácselnök, hogy megszólalt az ellenségnek a szava. Annyi megfigyelésnek és üldöztetésnek voltam kitéve, hogy már az utcára sem léphettem ki este, mert azt mondták, hogy én lázítok ellenük. Igaz, hogy nem voltam velük egy véleményen sohasem, sem igehirdetésemben, sem a gyakorlati életben. Mert amikor azt akarták, hogy menjek el a hívekhez és beszéljem őket rá, hogy a tszcs-nek legyenek a dolgozói, lépjenek be én azt mondtam nékik: nézze mi magyar református lelkészek a népeinket igazán értelmes és okos embernek tanítottuk meg. Én hiába mondanám azt neki, hogy ez fehér és jó a maga számára, az azt mondaná, hogy nem igaz tiszteletes úr, mer' az fekete. Így volt, és én nem akartam a népemet becsapni, nem is mentem el korteskedni, hogy álljanak be a téeszbe. 
- És mi a következménye?
Ennek a következménye az lett, hogy egyik büntetés a másik után jött, rám fogták, hogy nem tettem eleget a beszolgáltatásnak és nyolcezer forintra megbírságoltak. Akkor jött a koreai bélyeg ügye, felhozták ellenem, hogy én imperialista lelkész vagyok, mert nem veszem meg a koreai bélyeget. Kiszállt a rendőrség Budapestről, jegyzőkönyvezett és internálási javaslatot tett ellenem folyamatba, amikor ezt az egyházi hatóság megtudta kicserélt Szokolyáról, áthelyezett Kisorosziba. Kisorosziba két hétig voltam csak lelkész, a belügyminiszter rendeletére, mint közrendre és közbiztonságra veszélyest leinternáltak. Nyolc és fél hónapig voltam internáló táborban. 
- Hova hurcolták el? 
Mosonyi utcai internáló táborba. Itt körülbelül egy hónapig voltam, akkor innen mer' sokan voltunk bent az internáló táborban nagyon rossz volt az élet, a koszt, a körülmények, gondoltam, hogy kimegyek Tatabányára, bányászlakásokat építeni, talán jobb lesz a koszt és szabadabb a levegő. Itt azonban olyan erős volt a munka és olyan kegyetlen a bánásmód, hogy egy kis baleset következtében ínhüvelygyulladást kaptam és ismét visszahoztak Pestre. Itt Pesten, a Mosonyi utcában dolgoztam bent a tanyaházban és akkor innen vittek ki bennünket, mikor a Béke Világtanács jött ide Pestre ülésezni 1953. március 20-án, hogy a budapesti utcáról beszedjék a szegény embereket, a koldusokat, a csonka „bonkákat”, hogy ne lássák a külföldiek, azoknak helyet csináltak a Mosonyi utcában, minket pedig leinternált férfiakat kivittek Sopronkőhidára, ahol kegyetlen és igen rossz állapotban volt részünk, hiszen márciusban még fagyok voltak, hidegek voltak, egy hideg börtöncellában voltunk négyen elszállásolva, ahol bizony a koszt is nagyon rossz volt, föllépett különféle betegség, emberek vitaminhiányban szenvedtek, ínysorvadásokat kaptak, sok nélkülözésen mentünk keresztül. Végre elhoztak Sopronkőhidáról bennünket Ceglédre és itt egy állami gazdaságban dolgoztattak velünk. Hát mondhatom, hogy nagyon kemény munkába volt itt részünk, egész korán keltünk és késő estig dolgoztunk, úgyhogy a legerősebb és a legkeményebb fiatal emberek is kifáradtak és azt mondták, hogy ebből az égő pokolból, ahol a rendszer janicsárjai hajtanak bennünket legjobb volna a halál, mentene meg minket. 
Egyszer aztán jött a szabadulás pillanata egészen váratlanul, 1953 június 25.-én, amikor Nagy Imre volt miniszterelnök, az akkori miniszterelnök, és mostani miniszterelnök amnesztiarendeletére sokunkat kiengedtek az internáló táborból.

Két lelkész idézte fel az önkényuralomban elszenvedett meghurcoltatását. 
E két pap azért az egész népre szétáradó szabadság fényében, családja körében a kivívott jogok megtartásáért munkálkodik. 

Rövid szünet után üzeneteket közvetítünk.

(A hangfelvétel és szöveges adásleírás forrása: Országos Széchényi Könyvtár Történeti Fénykép- és Interjútár Szabad Európa Gyűjtemény, Hungarian Monitoring 56-os hanganyagok archívuma.)

ID: 01433