Szünetjel Szabad Kossuth Rádió Budapest Kedves hallgatóink az Irodalmi Újság holnapi anyagából hallanak összeállítást. Ez a Szabad Kossuth Rádió első műsora, amelyben a magyar színészek közreműködnek, miután forradalmi bizottságaik soraikat a méltatlanoktól megtisztítva kimondta a sztrájk megszüntetését. Itt állnak kissé türelmetlenül a mikrofon előtt, még az egyes számok gondos összehangolására sem hagyva időt. Minden késedelem nélkül, újból szólni akarnak az ország népéhez. Elsőnek Molnár Tibor áll a mikrofon előtt Sztrájkoltunk magyar színészek. Némák voltunk a mai napig. Mi, akiknek a némaság egy a halállal, a megsemmisüléssel. Sztrájkoltunk, mert féltettük ezt a pici hazát, hogy még akadhatnak vezetők, akik eladják. Vártunk a világos szóra. A kormány nem taktikázik, s nem is hallgat, mikor milliók kérdezik, hanem kimondja egyenesen: Ragaszkodik Magyarország teljes függetlenségéhez. Tegnap elhangzott a szó. Nagy Imre kormánya felmondta a Varsói Szerződést, ezt a kelet-európai kis népeket megkötő paktumot. Kiharcolta Magyarország teljes semlegességét. Ezt akartuk. Most már megszólalhatunk, s beszélni is akarunk türelmetlenül, mert feszít a szó belül. Magyarok! Testvérek! A nemzet próbatétele még nem ért véget. Nem is ér addig, míg más országnak egyetlen harckocsija és katonája a mi földünkön áll. El fognak menni, el kell menniök. Meg kell tenniök nemcsak miértünk, ő magukért is, hogy megtisztítsák minden szennytől, gyalázattól a saját szent eszméiket. Hányszor elmondták?! Nem lehet szabad az a nép, mely más népeket elnyom. Menjenek hát el békével. Mi tiszta szívvel kívánjuk, legyenek ezzel is szabadabbak, hiszen mi őnekik se kívánunk rosszat. Legyünk szomszédok, egyenrangúak, egymás őszinte jóakarói és barátai. Ezt akarjuk. Addig pedig azt, hogy legyen a magyar nép erős és egységes. Eddig sztrájkoltunk, magyar munkások, értelmiségiek. S nem hiába tettük. Pedig magunkat is emésztettük vele. De most már ne emésszük. Ne faljuk fel a saját forradalmunkat, mert még szükségünk lehet minden csepp erőnkre. Íme, mi is dolgozunk magyar színészek. Halljátok! Higgyétek meg, hogy a lelkünket adjuk bele. Most Petőfi Sándor költeményét Sinkovits Imre mondja el. Ismét magyar lett a magyar. Ismét magyar lett a magyar, Mert ekkorig nem volt, Hogy is lett volna? szolga volt, S nem magyar, aki szolga! Ismét magyar lett a magyar, Bilincsét összetörte, Mint ősszel a száraz levél, Csörögve hull a földre! Ismét magyar lett a magyar, Kardot ragad kezébe, Kardján a napsugár ragyog S a bátorság szemébe'! Ismét magyar lett a magyar, Lángol, piroslik arca, Kitűzött zászló mindenik, Amely jelt ád a harcra! Ismét magyar lett a magyar, Egy szív milliók keblében, És dobbanása rémület Az ellenség fülében! Ismét magyar lett a magyar, A síkra állt vitézül, És a világ, a nagy világ, Csodákat látni készül! Ismét magyar lett a magyar, S világ végéig az lesz, Vagy iszonyúan és dicsőn Mind, mind egy szálig elvesz! Ima a jövőért. Szabó Lőrinc írását elmondja Pécsi Sándor. Magyar szabadságunk visszavívása, melyhez hasonló fordulat talán csak az a régi felszabadulás lehetett, a török hódoltság alóli, szülővárosomban Miskolcon ért egy irodalmi est után. Délelőtt itt Budapesten még láttam szobrát a nagy bálványnak, akivel szemben tárgyilagos ítélkezésre bizonyára csak hosszú-hosszú évtizedek múltán lesz képes a háborgó szív s a tiltakozó értelem, és 12 órával később, vacsora közben, már ledöntésének hírét hozták az izzó telefondrótok. Két napig ott, Miskolcon, mint egy óriási ciklon központi szélcsendjében - akkor még zavartalan szélcsendjében - éltünk, onnan nézve az örvény köröttünk forgó, fenyegető és omló falait, onnan sóvárogva, majd sietve vissza, mihelyt lehetett, a harcoló Budapestre. Nem akarom elhallgatni, hogy ezt a relatív akkori nyugalmat, s a feltámadásnak ott is elemi erővel kitörő jeleit és tetteit a bányavidék magyar munkásságának és három egyesített megye, politikailag tőlem idegen, de idejekorán felocsúdott magyar vezetésének köszönhette szülővárosában. Azóta naponként, óránként haladt felettünk a történelem. Többnyire ingó árnyékát sejtettük csupán. Komor képei és hangjai még a lelkünkben. De Magyarország elérte a hihetetlent: felszabadult! Fel a föld és a nép, melynek erejét csak apáink vérét és véres zászlait idézve emlegettük nemzeti imánkban! Azt a vért most a fiainkéval együtt kell ízlelnünk szabadságszomjú ínyünkön, azoknak a zászlóknak a csattogását lelkünkben ezentúl együtt kell hallanunk az elmúlt nyolc nap piros-fehér-zöld repesésével. Magyarország felszabadult. Hadd kérdezzem azonban magamtól és mindenkitől: igazán felszabadult-e? Felszabadult-e a további lidércnyomás lehetőségétől? Felszabadult-e a megismétlődés veszélyétől? És még valamitől? Amit a magyarság most művelt azt nyolc napon át lángoló glóriaként csavarta maga körül a földgolyó, glóriaként, melyben soha ki nem hűl a visszanyert tisztelet, a szeretet és a csodálat. Sehol a szabad világban. Sőt talán még másutt sem. Nem szabad csökkentenünk ezt a fényt, ezt a ragyogást. Ész, erő, készenlét, és minden szent akarat fogjon most össze és őrizze és emelje végső diadalra benne céljainkat. Az igazság, az okosság, az emberiesség, a nemes hagyományok és az életképes haladás munkálását abban a - semmi harcnál nem kisebb - másik feladatban, ami most következik, az új, az igazi országépítésben. Nem minden rossz, amit az elmúlt szerencsétlen tizenkét év akart. Nem csírájában minden, ezt ne felejtsük. De még százszorta, még ezerszerte kevésbé felejtsük a rosszat, amit csinált és amit tervezett. A konok kegyetlenséget, a jog, igazság és a szellem bitang tiprását, az egész poklot, melyet halálos betegségként próbált az eleven élet gazdagságába beleépíteni az életképtelen teoretizmus. Tanulságképpen se felejtsük a fájdalmat, a fájdalom növelését, mint kormányzati eszközt. Akként is fel kell szabadulnunk, hogy megmentsük magunkat és jövőnket az elmúlt tizenkét év bűneinek ismétlődésétől és ismétlésétől. Sok jóvátennivaló vár még ránk, sok becsületes igazságtétel, aminek szüksége csak ezután fog kiderülni. S ami nélkül nem nyugodhatnak meg igazán a lelkek,. Magyarországot a fiai, a szenvedése és kétségbeesése szabadították fel. Váltsa meg most a szent munka és valami hasonlata a mennyei igazságnak a földön. Budapest, 1956 október 31.-én. Illyés Gyula 1950-ben írott versét Szakács Miklós mondja el. Egy mondat a zsarnokságról Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van, nemcsak a puskacsőben, nemcsak a börtönökben, nemcsak a vallatószobákban, nemcsak az éjszakában kiáltó őr szavában, ott zsarnokság van nemcsak a füst-sötéten lobogó vádbeszédben, beismerésben, rabok fal morse-jében, nemcsak a bíró hűvös ítéletében: bűnös! - ott zsarnokság van, nemcsak a katonásan pattogtatott "vigyázz!"-ban, "tűz"-ben, a dobolásban s abban, ahogy a hullát gödörbe húzzák, nemcsak a titkon félig nyílt ajtón ijedten besuttogott hírekben, a száj elé hulltan pisszt jelző ujjban, ott zsarnokság van nemcsak a rács-szilárdan fölrakott arcvonásban s e rácsban már szótlan vergődő jajsikolyban, a csöndet növelő néma könnyek zuhatagában, kimeredt szembogárban, ott zsarnokság van nemcsak a talpraálltan harsogott éljenekben, hurrákban, énekekben, hol zsarnokság van, ott zsarnokság van nemcsak az ernyedetlen tapsoló tenyerekben, kürtben, az operában, épp oly hazug-harsányan zengő szoborkövekben, színekben, képteremben, külön minden keretben, már az ecsetben; nemcsak az éjben halkan sikló gépkocsizajban s abban, megállt a kapualjban; hol zsarnokság van, ott van jelenvalóan mindenekben, ahogy rég istened sem; ott zsarnokság van az óvodákban, az apai tanácsban, az anya mosolyában, abban, ahogy a gyermek idegennek felelget; nemcsak a szögesdrótban, nemcsak a könyvsorokban szögesdrótnál jobban butító szólamokban; az ott van a búcsúcsókban, ahogy így szól a hitves: mikor jössz haza, kedves; az utcán oly szokottan ismételt hogy-vagy-okban, a hirtelen puhábban szorított kézfogásban, ahogy egyszercsak szerelmed arca megfagy, mert ott van a légyottban, nemcsak a vallatásban, ott van a vallomásban, az édes szó-mámorban, mint légy a borban, mert álmaidban sem vagy magadban, ott van a nászi ágyban, előtte már a vágyban, mert szépnek csak azt véled, mi egyszer már övé lett; vele hevertél, ha azt hitted, szerettél, tányérban és pohárban, az van az orrban, szájban, hidegben és homályban, szabadban és szobádban, mintha nyitva az ablak, s bedől a dögszag, mintha a házban valahol gázfolyás van, ha magadban beszélgetsz, ő, a zsarnokság kérdez, képzeletedben se vagy független, fönt a Tejút is már más: határsáv, hol fény pásztáz, aknamező; a csillag: kémlelő ablak, a nyüzsgő égi sátor: egyetlen munkatábor; mert zsarnokság szól lázból, harangozásból, a papból, kinek gyónol, a prédikációból, templom, parlament, kínpad: megannyi színpad; hunyod-nyitod a pillád, mind az tekint rád; mint a betegség, veled megy, mint az emlék; vonat kereke, hallod, rab vagy, rab, erre kattog; hegyen és tenger mellett be ezt lehelled; cikáz a villám, az van minden váratlan zörejben, fényben, a szív-hökkenésben; a nyugalomban, e bilincs-unalomban, a zápor-zuhogásban, az égig érő rácsban, a cellafal-fehéren bezáró hóesésben; az néz rád kutyád szemén át, s mert minden célban ott van, ott van a holnapodban, gondolatodban, minden mozdulatodban; mint víz a medret, követed és teremted; kémlelődsz ki e körből? ő néz rád a tükörből, ő les, hiába futnál, fogoly vagy s egyben foglár; dohányod zamatába, ruháid anyagába, beivódik, evődik velődig; eszmélnél, de eszme csak övé jut eszedbe, néznél, de csak azt látod, mit ő eléd varázsolt, s már körbe lángol erdőtűz gyufaszálból, mert amikor ledobtad, el nem tiportad; s így rád is ő vigyáz már, gyárban, mezőn, a háznál, s nem érzed már, mi élni, hús és kenyér mi, mi szeretni, kívánni, karod kitárni, bilincseit a szolga maga így gyártja s hordja; ha eszel, őt növeszted, gyermeked neki nemzed, hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban; belőled bűzlik, árad, magad is zsarnokság vagy; vakondként napsütésben, így járunk vaksötétben, s feszengünk kamarában, akár a Szaharában; mert ahol zsarnokság van, minden hiában, a dal is, az ilyen hű, akármilyen mű, mert ott áll eleve sírodnál, ő mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál. Kassák Lajos versét Somogyvári Rudolf adja elő. A diktátor Alámerült örökre. Semmi kétség. Sosem volt rútabb halál Soha engesztelhetetlenebb gyűlölet Cserben hagyták a gyávák S a hízelkedők elárulták. Zászlók erdejéből lépett elő és ordított és toporzékolt vészesen kivégeztette akiknek szemük volt kivégeztette akiknek szájuk volt ki akarta folyatni egy egész nép vérét s végülis eltiportan hever a hóban, a vizeletben, vagy a tüzes romok alatt.. Bűnhődött-e, ha megölte magát bűnös-e aki megölte a hajszás nappalok s a rémisztő éjszakák nélkül szegényebb lett-a világ? Nem! Nem! Most hasad ketté a fekete ég. Most fakasztja csíráját az új gabona. Budapesti levél. Dallos Sándor írását Agárdi Gábor olvassa fel. Kedves barátom. Arra kértél, hogy írjak egy cikket nektek arról, hogy miként látom az eseményeket és miként mérlegelem az elmúlt hat napot. Mit írjak? Elmondjam, hogy annyi halált láttam az elmúlt napokban, lélekben annyiszor meghaltam magam is, és támadtam fel újra, hogy magam sem tudom hányszor. Egyet tudok, magyar vagyok. Ez az egyetlen biztos, erős tudatom. Magyar, aki a halálos és magasan izzó napokban százszor is összeomolhatik, de százegyszer is feláll, mert dolog vár rá itt, kötelesség, és elalkudhatatlan hivatás. Dolga, a becsületes és igaz betű. Kötelessége népe és nemzete, hivatása, az éberség és a tisztánlátás. Mert nem szabad mégegyszer csalódni. Lásd a mai kijárhatási időt nem élelmiszer utáni futkosással töltöttem, hanem csendes sétával. Hogy elgondolkodjam, s megpróbáljak valami összegezést, és értékelést csinálni. Mentem, mentem a rajzó utcákon át. Egy agyonlőtt öregasszonyt láttam. Egy öreg koldusasszonyt, amint serény és jótékony kezek gyorsan becibáltak egy kapu alá. Jól ismertem őt életében, hisz nálunk is megfordult az évek folyamán elégszer, úgy ette az ajándéklevest, hogy az istennek se ült volna székre. Mindig a konyha kövén ült, úgy eszegetett. Csámcsogott szegény, mert hiányosak a fogai, és a főzeléket soha nem ette meg, hanem az ócska karkosárban mindig ott bújó kopott is lábosba öntötte. Óh, mondta mikor kérdeztük, nem szabad falánknak lenni, mind jó lesz ez vacsorára, és még le se kell mennem érte. Nem tudom, most is ott volt-e a kosarában a lepattogzott lábos, és azt sem tudom, ott volt-e benne a vacsorára való. Csak azt tudom, hogy agyonlőtték. Miért lőtték agyon? Kinek volt szíve fegyvert fogni reá. Nincs felelet. Valahonnét messziről még géppuskák kegyetlen kattogását hallottam. Hazafelé indultam akkor, és egyre az öregasszony vacsoralábosán járt az eszem. És ahogy befordultam egy utcasarkon váratlanul és ijesztően elémdöbbent egy halott. Kezét kétfelé vágva ott feküdt az utca közepén, mintha Krisztust utánozná, körülötte egy nagy tócsa vér. Odamentem, megnéztem. Még fiatal ember sem volt, csak amolyan fiú. Ahogy néztem az arcát, nem lehetett több 15 évesnél. De leginkább a vérét néztem. Belső látásom előtt ugyanekkor felvonult egész tragikus történelmünk. Rémültem kiáltottam fel magamban. Vigyázzunk! Mi a bukott, vagy a félforradalmak népe voltunk. Dicsően tudtunk harcolni, dicsően tudtunk meghalni is, de a termést még sohasem tudtuk félig sem betakarítani. Félig? Talán, ha tizedét sem. Hát meg kell újulnunk. Egész forradalmárokká kell születnünk! A gyermek, s a mögöttünk elmúlt hat nap harcainak özönnyi véréből olyan forradalmárokká, akik nemcsak dicsően harcolnak. És dicsően esnek el, hanem okosan, és józan fejjel végig jelen vannak a cselekvésekben. S kemény és szoros fentőkbe fonják maguk és nemzetük számára nemcsak a dicsőséget, hanem azt is, amiért harcoltak, az eredményeket! Nehogy megint ellopják tőlünk, elhazudják elpolitizálják! Vigyázzatok! ébren kell lennünk, s a legkisebb eredményre is úgy vigyázni, mint a szemünk világára! Ezt üzenem neked, s valamennyiünknek! Dallos Sándor. Kedves hallgatóink, az Irodalmi Újság holnap megjelenő számából készülő összeállítást hallották. Közreműködött Agárdi Gábor, Molnár Tibor, Pécsi Sándor, Somogyvári Rudolf és Szakács Miklós. (A hangfelvétel és szöveges adásleírás forrása: Országos Széchényi Könyvtár Történeti Fénykép- és Interjútár Szabad Európa Gyűjtemény, Hungarian Monitoring 56-os hanganyagok archívuma.) ID: 01526