Rendületlenül. Magyar költők versei.

„Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, fiadnak hagyd örökül, ha kihúnysz: a haza, minden előtt.”

Másfél évszázaddal ezelőtt írta be Kölcsey Ferenc ezeket a sorokat egyik tisztelőjének emlékkönyvébe. Nem a … Írók, költők, gondolkodók, évszázadokon keresztül, nemzedékről nemzedékre adták … „A haza minden előtt.” Nem utcaszó volt számukra, hányan vállaltak érte börtönt, száműzetést, halált. Kazinczy Ferenc hét évet raboskodott a … börtönben, Batthyány négy évtizedig …, Petőfi ott halt meg Bem zászlaja alatt, Vörösmarty a szabadságharc vereségéről … Mennyit küzdöttek, mennyit …, mennyit viaskodtak, hogy mi, az unokák unokái végre ne csak a haza iránti szeretetet, hanem magát, a hazát is magunkénak gondoljuk. Gondoljunk rájuk, idézzük szavaikat a hazáról és szabadságról, mert megtanulhatjuk tőlük, hogyan kell a hazát szeretni rendületlenül. Arany.

„Hallottad a szót: rendületlenül. Midőn fölzengi myriád ajak, s a millió szív egy dalon hevül, egy lángviharban összecsapzanak? … Óh, értsd is a szót és könnyelmű szájon, merő szokássá szent imád ne váljon!”

„Szép vagy o hon, bérc, völgy változnak gazdag öledben, téridet országos négy folyam árja szegi, ám természettől mind ez lelketlen ajándék: naggyá csak fiaid szent akaratja tehet.”

Kölcsey Ferenc: Huszt:

„Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék, csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold, szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott, oszlopi közt lebegő rémalak inte felém, és mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán? Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort: Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!”

Kölcsey Ferenc írja unokaöccsének szánt művében, Parainesisében:

„Szeresd a hazát! Boldog leszesz, ha a férfikor napjaiban e szavakat úgy fogod érthetni, úgy fogod érezhetni, mint kell. Hazaszeretet egyike a kebel tiszteletre legméltóbb szenvedelmeinek; de sok kívántatik, míg annak tiszta birtokába juthatunk. Ezreket fogsz láthatni, kik ajkaikon hordozzák a szent nevet; kik magasztalva említnek mindent, ami a honi föld határain belől találkozik; kik büszkén tekintenek az idegenre, s hálát mondanak az égnek, mely őket magyaroknak születni engedé: s véled-e, hogy ezeknek szíveik szeretettel buzognak a haza iránt? Véled-e, hogy ezen hazaszeretet az, mely az erények koszorújában olthatatlan fénnyel ragyog, s a történet évkönyveiben tisztelő bámulattal említtetik? Minden erény önáldozattal jár, feláldozásával pillanatnyi kényünknek, megtagadásával önhasznunknak, s nem ritkán hajlandóságunk vagy gyűlölségünk elnémításával. Azonban minden áldozat kicsiny azokhoz képest, miket a hazának kívánni joga van. Mindent, amit élted folyta alatt arcod izzadásában gyűjtöttél; mindent, amit lángoló szerelemmel fűztél magadhoz, javaidat, kincseidet, házad népét és saját éltedet naponként és pillanatonként érette fel kell szentelned. Mert tudd meg: e szóban – haza, foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak egész öszvessége. Oltár, atyáid által istennek építve; ház, hol az élet első örömeit ízleléd; föld, melynek gyümölcse feltáplált; szülőid, hitvesed, gyermekeid, barátid, rokonaid s polgártársaid: egyről egyig csak egészítő részei annak.”

Petőfi Sándor mondja:

„Haza és szabadság, ez a két szó, melyet, először tanuljon dajkától a gyermek, és ha a csatában a halál eléri, utószor e két szót mondja ki a férfi!”

Vörösmarty Mihály mondja:

„Pázmán, tiszta valóságnak hallója egekben, megtért térítő állok az isten előtt, s hirdetek új tudományt, óh halld, s vedd szívre magyar nép, legszentebb vallás a haza s emberiség."

Petőfi Sándor:

„Óh szabadság, hadd nézzünk szemedbe, oly sokáig vártunk rád epedve, annyi éjen által, mint kisértet, bolygott lelkünk a világban érted. Kerestünk mi égen-földön téged, egyetlenegy igaz istenséget, te vagy örök, a többi mind bálvány, mely leroskad, egy ideig állván. S mégis mégis számkivetve voltál, mint a gyilkos Kain bujdokoltál, szent nevedet bitóra szögezték, érkezésedet hóhérok lesték. Megszünt végre hosszu bujdosásod, sírba esett, ki neked sírt ásott, bevezettünk, s uralkodás végett  elfoglaltad a királyi széket. Te vagy a mi törvényes királyunk, trónusodnál ünnepelve állunk, körülötted miljiom, s miljom fáklya, meggyúlt szíveink lobogó lángja. Óh tekints ránk, fönséges szabadság! Vess reánk egy éltető pillantást, hogy erőnk, mely fogy az örömláztól,szaporodjék szemed sugarától. De, szabadság, mért halvány az orcád? Szenvedésid emléke szállt hozzád? Vagy nem tettünk még eleget érted Koronádat a jövőtől félted? Ne félj semmit, megvédünk, csak egy szót, csak emeld föl, csak mozdítsd meg zászlód, s lesz sereged ezer és ezernyi, kész meghalni vagy diadalt nyerni! S ha elesnénk egy szálig mindnyájan, feljövünk a sírbul éjféltájban, s győztes ellenségednek megint kell küzdeni kisértő lelkeinkkel!”

Petőfi Sándor: A vén zászlótartó:

„Fut Bécs felé ,Jellasics, a gyáva, seregének seregünk nyomába’, megrémülve fut a magyar hadtól; magyar hadban egy vén zászlótartó. Ki az a vén zászlótartó ottan, olyan tüzes lelkiállapotban? Szemem rajta kevélyen mereng el: az én apám az az öreg ember! Az én apám e vén zászlótartó. „Vészben a hon!” elhatott a nagy szó,, elhatott kórágyához, fülébe, s mankó helyett zászlót vett kezébe. Vállait egy kínos élet gondja, betegség és ötvennyolc év nyomja, s ő feledve minden baját, búját, ifjak közé hadi bajtársul állt, S akit eddig az asztaltól az ágyba alig-alig bírt elvinni lába, ellenséget űz mostan serényen ifjúsága régi erejében. Mi vitte őt háború zajába? Hiszen neki nincsen gazdagsága, mit féltene, mit védnie kéne, hogy ne jusson ellenség kezére. Annyi földet sem mondhat övének, melyben egykor koporsója fér meg, s mégis mégis viszi lobogóját azok előtt, kik a hazát óják. Ép azért ment, mert semmivel sem bír; küzd a gazdag, de nem a hazáért, védi az a maga gazdaságát, csak a szegény szereti hazáját. Édesapám, én voltam tenéked ekkoráig a te büszkeséged. Fordult a sor, megfordult végképpen, te vagy mostan az én büszkeségem. Érdemes vagy a cserkoszorúra! Alig várom, hogy lássalak újra, S megcsókoljam örömtől reszketve kezedet, mely a szent zászlót vitte. És ha többé nem látnálak téged? Látni fogom fényes dicsőséged. Könnyem leszen sírodnak harmatja, s híred a nap, mely azt fölszárítja!”

Batsányi János: Biztatás:

„A Hazáért élni, szenvedni, s jót tenni, ügye mellett önként s bátran bajra menni, kárt, veszélyt, rabságot érte fel sem venni, s minden áldozatra, mindenkor kész lenni. Barátom! Oly dolgok, melyek az embernek dicsőség mezején oszlopot emelnek, s melyekért, bár, míg élsz, sokan nem kedvelnek, a jók sírodban is áldanak tisztelnek.”

(A hangfelvétel és szöveges adásleírás forrása: Országos Széchényi Könyvtár Történeti Fénykép- és Interjútár Szabad Európa Gyűjtemény, Hungarian Monitoring 56-os hanganyagok archívuma.)

ID: 01600