Visszatértek Ausztriából — riport a Vörösmarty rádió szobájából

Itt ülünk a Vörösmarty-rádió szobájában, szemben az Ausztriából visszatért Fritz János és Bodai István fiatal szakmunkásokkal, akiktől megkérdeztük:

— Milyen céllal és mikor indultak el külföldre?

Fritz János: — November 14-én határoztuk el, hogy el fogunk indulni, miután olyan hírt hallottunk, hogy a fiatalokat le fogják tartóztatni. Már hallottunk is ilyen esetekről az előző nap eseményei nyomán. Székesfehérvárról a rémhírek szerint a Szovjetunióba deportálták a fiatalokat és tömegesen szedik össze, a magyarok pedig felrobbantják a vasutat, nehogy kiszállítsák az elfogott fiatalokat. Részben tehát emiatt, de talán kalandvágytól is vezéreltetve, elindultunk.

— Hogyan éreztétek magatokat akkor, amikor átléptétek a magyar határt, és hogyan fogadtak benneteket külföldön?

Fritz János: — Mielőtt átléptük volna a határt, tájékozódtunk. Hallottuk, hogy Szombathelynél nem tudunk átmenni, mert szovjet katonák őrzik a határt. Ennek ellenére megkíséreltük az átjutást, de a szovjet katonák ránk tüzeltek. Természetesen ők nem tudták, milyen céllal akartuk őket megközelíteni. Ezt követően a Szentgotthárd felé induló vonatra szálltunk fel, azzal a szándékkal, hogy lelépünk a vonatról. Az utasok felvilágosítottak, hogy minden valószínűség szerint Szentgotthárdon igazoltatni fognak, az igazoltatástól pedig természetesen féltünk. Mielőtt a vonat beért volna a végállomásra, Rátót községnél, amikor a vonat lassan haladt, leugrottunk. Az ugrás előtt egymás szemébe néztünk és kezet szorítottunk. Szemünk könnyes volt, leléptünk a vonatról és gyorsan igyekeztünk kikerülni a fény által megvilágított területről. Elértük a szántóföldet, beértünk az erdőbe, és megbeszéltük, hogy bármelyikünk megsebesül, ha csak meg nem hal, vinni fogjuk egymást. Nagy nehezen elértük a határt, ekkor már teljesen át voltunk ázva és kíméletlenül fáztunk. Láttunk járőröket távol, s mikor jó messze voltak, gyorsan határoztunk és átléptük a határt. Először nem láttunk senkit, de amikor beljebb haladtunk, egy osztrák csendőr integetett barátságosan, hogy menjünk hozzá. Megkérdezte, honnan jöttünk, de miután nem tudtunk beszélni, választ nem adtunk. Ekkor azt kérdezte: „Ungaris?” Megmutattuk személyazonossági igazolványunkat. Erre azt mondta, hogy menjünk vele. Bevitt bennünket egy lágerbe, amely tele volt magyarokkal. Beszélgetni kezdtünk velük, és amit ők mondtak, arra késztettek bennünket, hogy forduljunk meg és menjünk vissza.

— Mik voltak azok a dolgok, amiket a kint lévő magyarok elmondtak nektek? Mi volt az, ami visszafordított benneteket?

Bódai István: — Mikor társaimmal a lágerbe értünk, igen nyomott volt a hangulat. Nem egy magyar társunk azt mondotta, hogy ő is vissza fog jönni. Közölték, hogy először összefogó lágerbe visznek, onnan kivizsgálásra, majd úgy visznek tovább másik táborba. Nem az a helyzet, hogy mindjárt oda visznek, ahova akarunk menni. De tulajdonképpen, ha igaz, hogy 40 ezer ember ment már ki, nem is lehet, hogy ezeket mind oda vigyék, ahová menni akarnak. Láttam, nem igen valószínű, hogy mi oda mehetünk, ahová akarunk. Hallottuk azt is, hogy megszűntek a deportálások, nem kellett félnünk attól, hogy ha visszajövünk, akkor elvisznek. Semmi értelmét nem láttam annak, hogy kint maradjak, hiszen itt is megvan mindenem, és újból kezdeni külföldön is nehéz lett volna. Hogy valaki megéljen, kint is dolgozni kell. Esetleg, ha a körülmények úgy alakulnak, valamivel könnyebb kint megélni. Nekem azonban az a véleményem, ha itthon minden rendbe jön, lesz olyan élet, mint némely külföldi országban.

— Mi történt azóta, mióta megjöttetek, és hogyan fogadtak benneteket?

Fritz János: — Mikor visszafelé átléptük a határt, nem tudtuk pontosan, hol vagyunk. Mikor beljebb értünk, egy faluba jutottunk, ahol barátságosan fogadott bennünket egy parasztcsalád. Enni adtak, és elmondták nekünk, hogyan fogunk hazajutni. Egy teherautóra szálltunk és elindultunk. A teherautót beljebb magyar és szovjet karhatalom állította meg. Leszálltunk az autóról, felsorakoztattak az árok mellett és igazoltattak. Az igazoltatás rendesen lefolyt, miközben sok parasztasszony állt körülöttünk gyerekekkel, és nagy volt a zaj. Mikor vége volt az igazoltatásnak, a szovjet katona azt mondta, üljünk vissza az autóba. Visszaültünk, s az asszonyok elkezdtek jajveszékelni, hogy visznek minket Szibériába. A szovjet katona valóban beült a kocsiba a sofőr mellé. Később azonban kiszállt, s ekkor már kiáltották, hogy ne ugorjunk le, nyugodtan utazhatunk. A szovjet katona azt mondta, hogy az autó nyugodtan menjen tovább. Be is mentünk egy faluba, itt a főutcán ismét igazoltatás. Ennél az esetnél két civil is volt köztük. A kocsin azután elindultunk Szentgotthárd felé.

— Mióta vagytok itthon? És keresett-e azóta karhatalmi alakulat, vagy bárki a lakástokon?

Bódai István: — Tévedés volna azt hinni, hogy visszatérésünk után utókövetkezmény történt volna. Visszajöttünk, és holnap lesz egy hete, hogy hazaértünk. Senki nem keresett bennünket. Hétfőn munkába álltunk, ugyanúgy kapjuk a fizetést, semmiféle fenyegetésben nem volt részünk, amiért külföldön voltunk.

Fritz János: — Éppen ezért üzenem azoknak a külföldön levő fiataloknak, családos embereknek, akikkel beszéltünk, jöjjenek haza, semmiféle bántódás nem fogja érni őket. Nincs alapja az olyan rémhíreknek, hogy akik visszatérnek, azokat deportálják és börtönökbe rakják.

(A szöveg forrása: A fehérvári rádió november 24-i riportja. Visszatértek Ausztriából. Fejér Megyei Hírlap, 1956. november 27.)

ID: 21479