ITT A SZABAD SZOMBATHELY RÁDIÓJA.
Kedves Hallgatóink, lapszemlénket hallják:
A magyar függetlenség 1956, november 1-i számából:
„Emberek közt viharban.” A Gellért hegy felől torkolattüzek villantak, a Fehérvári úton hernyótalpak morzsolták a kockaköveket, a rádió enyhített hangon tartott ki a magáé mellett, szóval kellős közepén voltunk még a harcnak, amelynek kimenetele felől csak a lelkek voltak biztosan. Külföldi rendszámú kocsi kanyarodott a Bartók Béla út felől a Bocskay útra, menedéket keresve, mert hiába zászlók, rendszámok, a golyók és repeszek nem válogatnak. Úgy szokta meg a pesti nép, hogy az ismeretlen megismerésben első legyen, még akkor is, ha Budán éri a balszerencse. Tolongott is a kocsi köré háziasszony, cipész, könyvelő, csapos, de még újságíró is. Fura szokás, de begyökerezett, kevés idegen tanulta meg édes, szép anyanyelvünket. Most is közvetítőre volt szükség, hogy szót válthassanak a sorsunk iránt érdeklődő külföldi vendégek a mieinkkel. Akadt is, aki ellássa a tolmács tisztét. Záporoztak a kifakadások. – Azt mondja meg, hogy a ruszkik menjenek haza! – Így a kórus. A székely legény csak annyit kért az Úristentől, hogy ne segítsen se ellenfélnek, csak nézze jól, hogy ő maga mit csinál. Így kedélyeskedik egy pelyhes állú legényke, pedig még jól látni a szeme alatt a sötét árokban könnye nyomát. Akkor sírt, amikor az Országház előtt megtalálta öccsét, aki minden áron fegyverhez akart jutni, mert irigyelte 20 éves bátyjától a dicsőséget, és fegyvertelenül terült el a legértelmetlenebb golyózáporban.
Igen, akkor sírt, de most már csak az a gondja, hogy többé ne sírjon senki szerte a hazában. Lábával dobbant, és hozzáteszi: – Nekünk is elég ennyi. – Az idegenek szorgalmasan jegyeznek, de a motor berreg. Sokfelé vezet még útjuk, és hamarabb búcsúznak, mint a körülállók szeretnék. Erélyes kézfogások ropogtatják meg a csuklókat, és máris száguld a kocsi a Móricz Zsigmond körtér felé. Szürke, kopaszodó fejű ember oldalog az alkalmi tolmácshoz. Mindent megmondott neki? – kérdi gyanakvón, de rosszindulat nélkül. Ahogy erőmből tellett, mondja amaz. Hogy kicsodák voltak az autósok? Bécsből rándultak át hozzánk. Meg is írják, amit láttak? Persze, hiszen ez a kenyerük! Az igazat írják meg? Gondolom, nincs okuk hazudni. Máskor is találkozik velük? Nem tudhatom, de lehet. No, akkor – egyet krákogott, tejeskannáját áttette bal kezébe, mustrálón nézett végig a tolmácson, és kissé atyáskodva bökte ki: – Ne vegye rossznéven az úr, de illenék megberetválkoznia! A férfi arca redőkbe borult, szégyen és tehetetlenség vegyült pislogásába. Borbélyhoz járok, amióta sörtés a képem. Készülékem sincs, borbély pedig se közel, se távol. A csendet csak a megszokott géppuska-kelepelés törte meg, időnként akna tette a pontot a hosszúra nyúló golyómondatok végére. Nekem van angol pengém, ...... és máris kotorászik karabélya hevederje alatt. Én borbély vagyok, mondja egy másik, én ellátom a szakálla baját. A pincében, ahol lakom, melegvizet is kaphat, a feleségem éppen mos. Vágtázó lépések zaja szakította félbe a nagy ajánlkozást. A tankok helyett most tehergépkocsikról kerepelt néhány géppisztoly. A fegyveresek fürgén lekapták puskáikat, és megeresztettek néhány lövést. Amikor úgy vélték, eleget tettek kötelességüknek, bólogatva biztatták a tolmácsot, menjen, vesse alá magát a borotva-műtétnek, mert – amint egyik dörmögve megállapította – így mégsem lehet emberek közé járni. Mit írnak majd rólunk?
A Rókus kórház előtt hatalmas pótkocsi teherautók állnak. Hétfőn este indultak Zürichből, és élelmet, ruhát, gyógyszert hoztak az ország lakosságának. A gépkocsik egyikének vezetője Fredi Maier, zürichi újságíró, önként vállalkozott a szállítmány elhozására. Most szétnéz Budapesten, hogy híven számolhasson be otthon forradalmunk eseményeiről. Azt mondja, Bécsben hatalmas tömeg éljenezte, amikor megjelentek a svájci zászlóval díszített kocsik, homlokukon a felirattal: Hilfe für Ungarn. Segítség Magyarországnak. Szívből köszönjük mi is! Vele köszöntjük az egész svájci népet.
A forradalom szívéből, a Kilián laktanyából indultam el. A borzalmas pusztítás még friss és megrázó élményeivel mélyen elgondolkozva haladtam a zeg-zugos mellékutcákon az Erkel Színház felé. Kiégett hatalmas, 52 tonnás páncélszörnyetegek néma tanúbizonyságot (sic!), hogy a hazaszeretet, a szabadság, a függetlenség utáni vágy csodát tesz. Világtörténelmi napok kortársai vagyunk. Győzelmünket sem a Rákosi, Gerő, Hegedüs hazaáruló klikk, sem a szovjet tankok nem tudták megakadályozni. Az utca sodrásában egyszerre az emberek levett kalappal tértek ki egy kézikocsi elől, amit én is néztem. Egyszerű, festetlen, durván ácsolt fakoporsót zokogó idős házaspár kísért. Egyetlen fiukat temették. A VIII. kerületi harcokban halt hősi halált, nem élhette meg a szabadság felkelő napját. Szegényes, sápadt, hervadozó őszirózsák kísérték utolsó útján. Szívembe markolt a hasonlat. Ilyen szegény, kifosztott voltál, szegény magyar népem, több, mint egy évtizeden át! Miközben hóhéraidat hizlaltad kövérre, verejtékes munkád gyümölcsével! Elhalkult a szó, megfakultak a szavak, s félve ütök le minden betűt az írógépen, mert megalázottnak érzek minden szót, amit kiejtek. Hazám! Szent legyen ez a szó! Szabadság, függetlenség, demokrácia, s akkor ott az utcán látom a dalolva menetelő szabadságharcosokat, akik az új zászló alatt, a kibontott drága Kossuth-címerrel díszített nemzeti lobogókkal, úgy éreztem, nem volt harcunk hiábavaló. Ügyünk győzedelmeskedett, és kezdetét veszi az új élet. És ekkor, valamennyivel 14 óra után történhetett, ismét gyilkos sortűz dördült. Nemzetőröket támadtak meg a nagybudapesti pártbizottság ablakából a veszett patkányként védekező, nemzetrabló janicsárok, az államvédelmisek. Ide fészkelték be magukat, a pártházba berepültek. De nem kerülhették el sorsukat! A nagy tér minden oldaláról megindult a támadás. A nemzetőrség páncélosa tüzet nyitott, és az első gránát vijjongva vágódott be az ÁVH viperafészek szívébe. Védekeztek. Ők tüzet nyitottak! És lőtték a békés lakóházak emeleteit, az Erkel Színházat. És ami ezután következett, arra úgy emlékszem vissza, mint valami rossz, lázas álomra. Rossz, ....... víziók kísértenek éjek idején. Hatalmas vöröskeresztes zászlóval egy ápolónővér és két hordágyas mentő indult a térre, hogy összeszedjék a szabadságharc sebesültjeit. És akkor megtörtént az, amit a világháborúk legszörnyűbb óráiban a legádázabb ellenségek sem követtek el. Az ÁVH-gyilkosok rájuk lőttek, és az elöl haladó ápolónő véresen arcra bukott. Tollat fogtam, tollat forgattam eddig, és gyűlöltem a véres lázadást, de akkor megfogadtam, hogy a szabadságharcosokkal együtt rohamozok én is. Meg is tettem. / Sajnos az adás erős zavarás miatt egy rész kimaradt. / ... Hulláját lábánál fogva akasztották a fára, és borzalmas, hízott teteme úgy függött ott vértől mocskoltan, mint az örök időre figyelmeztető és kiáltó bűnjel. .............

(A szöveg forrása: Szabad Európa Rádió, Hungarian Monitoring, 041. kötet, 928–931. oldal)

ID: 20907